Apósomnak akkora a feje, Budapesten futballoznak vele.
Aki 1987-ben nézte a jugoszláv televízió Zenebona című műsorának szilveszteri adását, egyebek mellett ilyen rímeket hallhatott. A stúdióban vidám volt a hangulat, az óév búcsúztatására a Délvidéken „muskátlinak” nevezett zenei stílus reprezentánsai gyűltek össze. Megannyi kipróbált vajdasági lakodalmas zenész, köztük a később kultikussá váló 3+2 zenekar.
Az adás nézői valószínűleg nem sejtették, hogy egy új zenei kor kezdetének tanúi. A Bugyi fivérek által alakított 3+2 ekkor már túl volt Halvány őszi rózsa című lemezének megjelentetésén, amely később minden idők legkelendőbb magyar nyelvű hanghordozója lett, és rekordját azóta is tartja: másfél millió fogyott belőle, amivel máig kenterben veri az István, a királyt (egymillió eladott példány).
Lakodalmas, mulatós zene már addig is létezett mind a Vajdaságban, mind az anyaországban, ám képernyőre és így széles nyilvánosság elé előbb engedték Jugoszláviában, mint Magyarországon, ahol ez – mint majd látni fogjuk – csak jó tíz évvel később történt meg.
Az egykor a Budapest Sportcsarnokot is könnyedén megtöltő 3+2 azóta is él és virul, épp egy többállomásos kanadai turné után hívjuk őket telefonon. Bugyi Zoltántól, az egyik alapítótól megtudjuk, hogy évi nyolcvan-száz fellépésük van, elsősorban a Kárpát-medence magyarlakta területein zenélnek, de távolabbra is eljutnak olykor.
A három Bugyi testvér az 1970-es években – amint az a honlapjukon leírt mesés történetükből kiderül – „valahol a bús, kietlen, homokos Dél-Bánátban” kezdte tevékenységét. Az öreg zenészektől eltanult közkedvelt nótákból, csárdásokból álló, rockosított repertoárjukat hívták lakodalmas rocknak, Bugyi-rocknak, és az Egy asszony miatt vagyok ilyen léha, a Kicsiny falum, a Halvány őszi rózsa, a Kombiné csakhamar szerte a Vajdaságban a mulatságok állandó zenei betevője lett. A zeneileg magasan képzett Bugyi fivérek – akik, mint azt a szakmában dolgozóktól megtudtuk, minden további nélkül eljátsszák Santana számait is, és közönségüket olykor dzsesszes hangzású darabokkal is meglepik – gyorsan megadták magukat a közakaratnak: műsorukon mindmáig túlnyomórészt igényesen előadott lakodalmas dalok szerepelnek.
– Hála istennek még ma is keresettek vagyunk – mondja Bugyi Zoltán –, de ez azért már nem a nyolcvanas-kilencvenes évek. Annak idején, amikor Temerinben a helyi rádióban felvettünk egy négy számból álló kis anyagot, a kívánságműsorban előfordult, hogy órákon át olvasták azok listáját, akik a mi számainkat küldték valakinek. A kilencvenes években pedig az Omega hangosította a pesti koncertünket – ilyesmiről Ürményházán (itt alakult a 3+2, először 3+1 néven) álmodni sem mertünk, amikor apám kocsmájában a fater felszólítására elkezdtünk a „csinn-bumm zene”, vagyis a diszkó meg a rock mellett csárdásokat, nótákat is játszani.
A közvélekedés nekik tulajdonítja a lakodalmas vagy mulatós műfaj megteremtését, ám ezt sokan vitatják. Tény, hogy hasonló dalok az 1970-es évek végétől már javában szóltak Magyarországon is. Vendéglátós zenészek, vidéki, kisvárosi mulatságok, lakodalmak, brigádbulik trubadúrjai ugyancsak bátran nyúltak ehhez a zenei anyaghoz, ám „legalizálásuk” – vagyis a lemezkiadás, a fősodratú médiában való megjelenés – masszív falakba ütközött. A 3+2 viszont – déli szomszédunk kiadói, köszönhetően minden bizonnyal az ott uralkodó piacközelibb szemléletnek is, hajlandóak voltak teret adni a nagy érdeklődésre számot tartó műfajnak – pillanatok alatt letarolta mind a vajdasági, mind a magyarországi lemez- és kazettapiacot. S nem is csak magyar hallgatóik voltak: mint a Bugyi testvérek egyik interjújából kiderül, az akkor már Temerinben tevékenykedő zenekart a szomszédos, szerbek lakta falvakba is hívták játszani.
A magyarországi hőskor egyik nagy tanúja Kadlott Károly, aki idén lesz hetvenéves, de még ma is aktív – mint megtudjuk tőle, havi egy-két fellépése most is akad. Ez persze összehasonlíthatatlan korábbi elképesztő sikereivel: 1990-ben épp a 3+2 oldalán lépett fel a telt házas Budapest Sportcsarnokban, és alig győzött eleget tenni a kisebb-nagyobb felkéréseknek.
Kadlott Károly budapesti „repülős zenészként” kezdte pályafutását 1968-ban. Ez annyit jelent, hogy olyankor hívták az akkoriban még élő zenét szolgáltató presszókba, bárokba, éjszakai helyekre, amikor az adott vendéglátóegység állandó zenészei szabadnaposak voltak. Gyakran muzsikált a körúti Savoyban, a Keringő és a Bocskai presszóban. Ekkor még klasszikus vendéglátós slágereket játszott.
– A vendéglátózást 1985-ben fejeztem be, ekkor tértem át a magyar nótára, mert érezni lehetett, hogy kezdődik valami – eleveníti fel a modern mulatós honi genezisét, amikor felhívjuk telefonon. – Lakodalmakba, névnapokra kezdtem járni, de volt, hogy kisebb vállalatok, brigádok hívtak zenélni. Akkoriban még a melósoknak is volt pénzük szórakozni. Rendszeresen megfordultam Nagykőrösön a nyolcvanas években. Az üzemekhez közeli presszókban szokás volt, hogy az esti műszakból bejöttek a munkások mulatni, éjfélig játszottam nekik, megittak két-három sört, aztán hazamentek, és közben még a családjukat is eltartották. Ezt csinálja meg ma valaki!
Az aranyidők a kilencvenes évek közepéig tartottak, amikor Kadlott már régebbi és saját nótákat tartalmazó kazettákon is terjesztette művészetét. Ám a presszós, lakodalmas mulatozás mára jelentősen visszaesett.
– Megszűntek a brigádok, a szomszédok sem járnak össze, lakodalom sincs már – panaszolja a zenész. – Öreganyám mondta mindig, hogy ma már nem adják meg a módját, csak összeállnak, mint a nokedli. Nem járnak össze az emberek, inkább leülnek a tévé elé, megveszik a borukat, sörüket, aztán otthon hallgatják a mulatós zenét.
Ám itt még nem tartunk: a mulatós képernyőkig vezető útja hosszú volt, s buktatókkal teli.
Bár a nóta és a mulatós búvópatakként a szocializmus éveiben mindvégig jelen volt a magyar kultúrában, az, hogy a szélesebb közvélemény és az értelmiség is tudomást vett róla, és hogy végső soron polgárjogot nyert, egy fajsúlyos és kitűnő üzleti érzékkel megáldott sváb férfinak köszönhető. Történeténél érdemes hosszabban is elidőznünk. A hőskor egyik legfontosabb, máig meghatározó szereplője Galambos Lajos, művésznevén Lagzi Lajcsi, a műfaj megkerülhetetlen figurája. Karrierje kezdeteiről, személyiségéről és hitvallásáról kiváló képet kapunk Szabados Péter Karnevál a médiában – Lagzi Lajcsi, a sámán című, 2005-ben a Médiakutatóban megjelent remek tanulmányából. Ebből kiderül, hogy Galambos négyéves kora óta trombitált, és jó ideig a klasszikus muzsikában akart sokat elérni. („Tizenkét éves koromtól fogva teljesen tudatosan készültem, és nagyon nagy művésznek” – idézi Szabados Lagzi Lajcsit Doszpod Béla 1997-ben megjelent Angyali társaságban című interjúkötetéből.) Elvégezte a Zeneakadémia ének-, trombitatanár szakát, ám – ősi soroksári sváb zenészcsalád sarjaként – a komolyzene mellett már gyerekkorától magától értetődő természetességgel játszotta a lakodalmakon, bálokon népszerű mulatós zenét.
Pályája és életútja az 1980-as évek közepén vett népmesei fordulatot. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat 1984-ben felkérte a Zeneakadémia frissen végzett hallgatóit, játsszanak térzenét a Sugár Üzletközpont előtt. A klasszikus fúvós darabok nem arattak zajos sikert a járókelők körében, mígnem egy idős úr odalépett hozzájuk, és azt mondta nekik, adják elő inkább a Schneider Fánit. S lőn: a Fánira, a Majd ha nékem sok pénzem lesz című nótára és társaira már tömegek torpantak meg, és a hallgatóság egy idő után kazettán is követelte a mulatós muzsikát. Galambos és társai stúdiót béreltek, és felvették az első hanganyagot, amelyből kétszázat gyártottak. Mint kiderült, tévesen mérték fel az igényeket: a debütáló Grüsse von Schorokschar című hanghordozóból rövid idő alatt százezer darab fogyott. Galambos ekkoriban vette fel a Lagzi Lajcsi nevet: édesapja kérte, hogy a jól csengő családnevet – a família férfi tagjai mind jó nevű zenészek, nagyapja például nívódíjas trombitaművész volt, egyebek mellett A Tenkes kapitánya főcímzenéjében hallható trombita megszólaltatója – ne tüntesse fel a „bugyitematikájú” dalokat tartalmazó kazettán.
A populáris váltást mások sem vették jó néven – Lajcsi több interjúban is beszámolt arról, hogy pályatársai, akik korábban nagy tehetségnek tartották, a mulatós vállalása után szóba sem álltak vele többé. Ő előremenekült: Zsigulija csomagtartójából vásárokon, parkolókban, rendezvényeken árulta kazettáit – 1996-ig két és fél millió darabot értékesítve. Ez az elképesztő szám annak is köszönhető, hogy Lagzi Lajcsi eladta pasaréti lakását, majd televíziós reklámot gyártatott, melyet a Híradó előtti méregdrága hirdetési sávban mutattak be 800 ezer forintért. Idősebb olvasóink talán még fel tudják idézni döbbenetüket, amikor először hallották meg a képernyőről a Van szerencsém, s önnek is lesz, ha kazettát Lajcsitól vesz! szlogent, mely alatt a Van nekem egy csíkos gatyám, benne hordom a ceruzám sláger szólt.
A közönséget tehát az 1990-es évek második felére végképp meghódította a másolt kazettákon tűzvészszerűen terjedő mulatós – már csak a média, a kultúra hivatalos bástyái voltak hátra. Nemsokára azokra is sor került.
Miközben Galambos Lajos már súlyos milliókat keresett a kazettái eladásából, az értelmiség – esztéták, zenetörténészek, szociológusok – mintha nem akart volna tudomást venni a jelenségről. Sokáig hiányoztak a mulatóst értelmező, sikere megfejtésére kísérletet tévő elemzések. Ez a mai napig jellemző – de azért akad néhány kivétel.
György Péter valószínűleg elsőként szentelt írást „komoly” lapban a témának: 1998 májusában az Élet és Irodalomban közölt figyelemre méltó esszét Dáridó – avagy a szocializmus vége címmel a Tv2-n Lagzi Lajcsi épp akkortájt induló és mellbevágóan nagy nézettséget elérő műsoráról. Cikkében – amelyért sok értelmiségi kollégája hevesen támadta, mondván, bűnt követ el, amikor ezt a „szemetet” beemeli az intellektuális diskurzusba – szemléletesen vezeti le a műfaj váratlannak tűnő sikerének titkát. Állítása szerint a Kádár-korban minden értelmiségi és a kultúrát alakító politikai szereplő egyetértett abban, hogy a televíziózás nem a tömegkultúra piacon már rendelkezésre álló javainak terjesztésére, hanem a tömegek magaskultúra általi nevelésére való. Épp ezért, állapítja meg az esztéta, a Magyar Televízió műsor-politikai alapelvei 1957 és 1989 között „az értelmiségiek magaskultúráról alkotott elképzeléseinek feleltek meg, s a jónép – az adott évjáratnak megfelelő mértékben – távol volt tartva az úgymond egyszerű giccstől, a semmitmondó ürességtől”. A Szabadság tér, írja György Péter, tudomást sem vett erről a milliók által fogyasztott populáris kultúráról, a „mindennapi alsó középosztálybeli és szegénykultúra bizonyos rítusairól, gyakorlatáról” – és ez a hozzáállás, ha lanyhuló következetességgel is, egészen 1998-ig, Hankiss Elemér, Nahlik Gábor és utódaik tévéelnöksége idején fennmaradt.
Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a kereskedelmi Tv2 először mutatta be a Dáridót, és a műsor mindent elsöprő sikert ért el. (Első adása hetvenszázalékos rekordnézettséget hozott.) Ezzel, állítja György Péter, egyfelől lezárta a tömegkultúrát a képernyőről kiszorító korszakot, egyúttal új éra kezdetét is jelezte: a magyar médiában megjelent milliónyi magyar ember mindennapi kultúrája. „Pandóra szelencéje kinyílott” – zárja tizenhét évvel ezelőtti sorait az esztéta. És talán maga sem gondolta volna, mindezek után hová fajulnak az események.
A Dáridóban bemutatott és az addiginál is szélesebb körben ismertté vált műfaj ma már két tévécsatornán (a Slágeren és Muzsikán), egy rádióadón (a közszolgálati Dankón), különféle hanghordozókon (elsősorban CD-n), internetes videomegosztó oldalakon és a falunapok, búcsúk, egyéb mulatságok révén az ország legeldugottabb zugaiban is ömlik a fogyasztókra. A finnyás értelmiség nemhogy nem kapja fel a fejét egy-egy hangosabb umcaca hallatán, a mulatós gyakorlatilag a kultúra és a közélet minden szintjén polgárjogot nyert. Fásy Ádám lakodalmas truppja – vagy ahogyan ő szereti hívni: gigantikus sztárparádé – a 2014-es parlamenti és önkormányzati választások kampányában olyan természetességgel szórakoztatta országszerte a Fidesz-rendezvényekre sereglő érdeklődőket, hogy a fanyalgók egy idő után már élcelődni is elfelejtettek a sajátos szavazatmaximálási technikán. A műfaj élvonalbeli csillagai – Zámbó Krisztiántól Bódi Csabin át Galambos Lajosig – egymásnak adják a kilincset a kereskedelmi televíziók bulvárműsoraiban, de rég elmúlt az az idő is, amikor még páriának számítottak a közmédiában. (Lagzi Lajcsi már 2003-ban műsort kapott a köztelevízióban: a 2006-ig a Magyar Televízió műsorán szereplő Szuperbuli számtalanszor elérte azt a bravúrt, hogy egyetlen nem kereskedelmi műsorként első tízbe verekedte be magát a nézettségi listán.)
– Nem estünk át a ló túloldalára? – tesszük fel a kérdést Szabados Péternek, a már idézett Karnevál a médiában című tanulmány szerzőjének. Szabados 2005-ös írásában többek közt azt vetette fel, hogy Lagzi Lajcsi hatalmas sikere a „szennykultúra” áttörését hozta, melyet – mint fentebb is láttuk – később a politikai elit és a média is legitimált. – Nem, egyáltalán nem estünk át a ló túlsó oldalára – feleli Szabados. – A mulatós műfajra egyre nagyobb az igény, hiszen itt alapvetően a szórakoztatás, a „búfelejtés” a cél. Ha arra gondolunk, hogy a média – a közmédia is – piaci alapon, annak törvényei szerint működik, ezen nem szabad csodálkoznunk. A média világa is a piacgazdaság része, ahol a kereslet-kínálat törvényei uralkodnak. Itt a kereslet-kínálat kölcsönhatásban van, együtt lélegeznek, de a kereslet mindig erősebb, mint a kínálat, amely, ha életben akar maradni a piacon, az előbbire reagál.
Kérdés, miért van kereslet effajta „búfelejtésre”.
– Az emberiségnek mindig megvolt az igénye a kikapcsolódásra, a szórakozásra, gondoljunk csak a Dionüszosz- vagy Bakkhosz-ünnepekre, később a középkori karneválokra, ahol a hétköznapok sodrából kilépve mindent lehetett csinálni, még a papoknak is – mondja Szabados Péter. – Itt fontosak voltak a szélsőségek, amelyek kapaszkodót, viszonyítási pontot nyújtottak az embereknek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a középkorban sokkal szigorúbb volt a rend, ezért a gőzkieresztésnek is nagyobb szerep jutott. Ugyanakkor a világ is kiszámíthatóbb volt, az emberek jobban tudták a tól–ig határokat, mint ma. Egyszerűen fogalmazva ott, az ünnepeken biztosan tudták, mit lehet csinálni, amit máskor nem.
Mulattatásra mindig szükség volt tehát, és a szórakoztatóipar ezt mindig más és más csatornákon biztosította. Ez a csatorna ma főként a tömegmédia. „A felvilágosodás a racionalizmus nevében elfojtotta a szekuláris ünnepek rítusait – írta Szabados a Karnevál a médiában című tanulmányban –, például az ivászatot, a verekedős látványosságokat, a kihívó hangoskodásokat, az altesti humor megnyilvánulásait, és a civil parádék, a kirakodóvásárok üres kellékeivé minősítette át azokat. Amikor a XIX. század közepén-végén megjelent a tömegsajtó, a karneváli kultúra néhány évtized alatt végképp kikopott a köztudatból. Mivel azonban a karneváli zaj a társadalomban mindig is meglévő általános emberi igényt elégítette ki, e szükségletnek később is kielégülésre kellett találnia. A tömegmédia alkalmasnak bizonyult e szerep betöltésére, s a tömegmédia hősei, a populáris kultúra sztárjai képesek arra, hogy egy műsoridőnyi terminusra visszacsempésszék a megnyirbált karneváli vigasságot az emberek életébe.”
Folytatjuk.
A cikk a Magyar Nemzet Hétvégi Magazin mellékletében jelent meg.
