Ahol elfér a vörös csillag és a horogkereszt is

Az 1944–45-ös szovjet ostrom emlékeit még mindig őrzi a főváros, mostanában pedig egy orosz hazafi is.

Végül utunkat a Csörsz parkban fejeztük be, ahol „örök dicsőség a szovjet hadsereg tisztjeinek” magyar és orosz feliratok alatt sorakoznak a halottak nevei. Ők azonban sokan közkatonaként haltak meg, ugyanis a legtöbbjük a 27. önálló támadó zászlóaljból – vagyis büntető zászlóaljból – kerültek ki.

Ugyanis akik valamilyen bűncselekményt követtek el, azoknak ilyen egységekben kellett letölteniük három hónapot. Ezen időtartam alatt minden rangjukat elvesztették, a kitüntetéseiket pedig le kellett adniuk; a büntető zászlóaljból hamarabb vagy egy küldetés teljesítésével, vagy sebesüléssel, vagy halállal lehetett kikerülni, ezzel „lemosták a becsületükön ejtett foltot”, és visszakapták rangjukat, akár posztumusz is. Ezeket az egységeket alkalmazta a szovjet hadsereg a nagy véráldozatot követelő áttörési hadműveletekben, nem véletlen, hogy ezek a katonák a végsőkig elszántan küzdöttek, hogy véget érjen a büntetés időszaka, és visszakerülhessenek a saját egységükhöz.

Andrej itt egyébként egy nagyon jellemző példát mondott annak kapcsán, hogy lehet, hogy az egykori Magyarország területén elesett 140 ezer orosz katonából alig 5 ezret sikerült eddig azonosítani. Ők egyébként eltűntként voltak nyilvántartva, de más dokumentumoknak – kórházi jelentések, emlékkönyvek, stb. – köszönhetően sikerült beazonosítani ezeket a katonákat. A fronton elesett katonák holttestét egyébként sebtében, tömegével hantolták el 1944–45-ben, a neveikről jól-rosszul elkészített lista pedig Moszkvába került, helyben csak néhány név maradt, így az exhumálásnál már csak ezek kerültek továbbvezetésre, ami sokszor csak az első katona „és nyolc társa” felirattal került rá a sírkőre. Az azonosításra csak a moszkvai – vagy más, egykori szovjet tagköztársaságok fővárosaiban esetlegesen fellelhető – listák segítségével van lehetőség, hiszen a vöröskatonáknak nem volt dögcédulájuk sem, hanem egy kis könyvben voltak az adataik, ami néhány év alatt szétrohadt a földben. Így maradnak a gombok, a kulacsba karcolt monogramok és más hagyatékok.

Az Andrejjel folytatott történelmi disputa mutatja, mennyire máshogy látjuk a dolgokat. Mint megjegyezte, bár sokan véreskezű hordaként emlékeznek a szovjetekre – azt ő is elismerte, hogy tömeges erőszak és mészárlás a szovjeteknél is előfordult, ahogy minden hadseregnél –, a propaganda szerint már a magyar, német stb. munkásokat jöttek felszabadítani, ezért elméletileg kímélniük kellett a civil életeket, ugyanakkor a szovjetellenes ukrán felkelő hadsereg tagjainak nem kegyelmeztek, ahogy Andrej mondta, „nem ejtettek foglyokat”. Budapest viszont más volt.

Andrej egyébként személyesen családján keresztül nem érintett a Budapest ostromában harcoló vagy elesett szovjetek kapcsán, de tíz éve kutatja a magyarországi ismeretlen szovjet katonák személyazonosságát, főleg az elesettek rokonainak kérésére. Persze az ő családját is megtépázta a háború – mint mondta, az Ogoljukokból tizennyolc vonult be katonának, és csupán ketten tértek haza, egyiküket ráadásul a háború utolsó előtti napjában lőtte le egy orvlövész –, és az eltűnt dédapja kutatása közben döbbent rá, milyen elképesztő számban nem tudni, hol nyugszanak az egykori vöröskatonák.

Amikor Putyin látogatásáról és koszorúzásáról kérdeztük, azt mondta, „ott nem voltam, kezet nem fogtam vele”, de ugye Andrej és társai készítették el – többéves munkával – a Putyin által megkoszorúzott Kerepesi temető szovjet katonai halottainak dokumentációját. Az, hogy az orosz elnök koszorúzott a Kerepesi temetőben, szerinte teljesen várható volt Putyintól. A Kerepesi úti szovjet emlékmű kapcsán azt mondta, olvasta ugyan a sok felháborodott cikket az ott található vörös csillagról, ugyanakkor arról elfeledkezik a média, hogy egyrészt a sírkert orosz magánpénzből épült újjá, másrészt a szimbólumok hozzátartoznak a komplexumhoz.

Amikor a Kerepesi temető vörös csillagjairól kérdeztük, hogy hasonló esetben a horogkereszt sem bántaná-e a szemét egy német síron, megvonta a vállát; ezek az emberek ezeknek az eszméknek a nevében harcoltak és estek el, még ha rossz ügyért is. Az emlékezésből nem szabad aktuálpolitikai kérdést csinálni – teszi hozzá. Az, hogy ennyi embernek kellett értelmetlenül meghalnia, és hogy a nevük felkerül ilyen síremlékekre, talán elég erősen mutathatja meg az új nemzedékeknek, miért nem szabad soha többé háborúzni.

Andrej Ogoljuk

Az Orosz Honvédelmi Minisztériumnak A Haza Védelmében Elesettek Bizottságának külsős munkatársaként, tolmácsként és idegenvezetőként is dolgozó férfi 1994-ben a családjával, gyerekként érkezett Magyarországra – mint mondta, nem volt hova visszamenniük Oroszországba. Amikor megkérdeztük, melyik országot tekinti igazán hazájának, azt mondta, egyiket sem, hanem az egykori Szovjetuniót. Ugyanakkor hozzátette, hogy itt él 21 éve, itt nősült meg, gyereke is van, az ember pedig ott van otthon, ahol a családja van.

Andrej egyébként főleg oroszoknak, illetve a volt Szovjetunió tagállamaiból érkezőknek kezdte el – ingyen – magántúrák keretén belül megmutatni, hogy Budán hol voltak harcok, merre nyugszanak szovjet katonák, merre vannak még ilyen emlékek, emlékművek, majd a budapesti oroszok Facebook-csoportjában is meghirdette a túrát. Múlt hét szombaton több mint hatvan érdeklődőt kalauzolt végig azon az úton, ahol minket is.

Eddig Andrejéknek kétezer ismeretlen katona kilétét sikerült felkutatniuk Magyarországon, ahogy ő mondta, „visszahozni a semmiből”, hogy ezek az emberek, akiket hetven éve vár otthon a családjuk, legalább nevükben hazatérhessenek. Személyesen nem találkozott munkája során indulatokkal, akár az emlékművek rendbetétele, akár a helytörténészekkel, levéltárosokkal való találkozásai során sem. „Minél kisebb a település, annál segítőkészebbek a helyiek” – összegezte. Az interneten viszont harciasabb vélemények széles skálájával találkozott, volt ő már „baloldali besúgótól kezdve zsidó náciig” minden – mondta.