Amikor pár perc bokáig érő fűben való botorkálás után belépünk Mosonmagyaróvár külvárosában egy cirkuszsátor hátsó bejáratán, a következő látvány fogad: a manézson egyszerre gyakorol egy Buster Keaton-i mimikával megáldott zsonglőr, buzogányait rezzenéstelen arccal repteti. Két fémrúdra szerelt, mosogatószivacsnyi falap segítségével kézenállásokat végez egy szőke lány, egy nyurga fiú pedig egykerekű biciklivel köröz körülöttük. Mindannyian bordó egyenpólót viselnek, rajta két aranysárga logó: a Maciva művésztelepé, és a Baross Imre Artistaképzőé.
Ők diákok, sőt gyerekek. Mégis: most ők fognak tanítani. Egy olyan turné állomását tekintjük ugyanis meg, ahol az idén 65 éves BIAK tanulói a Fővárosi Nagycirkusz utazósátrában bemutatják, mit is tanultak, a helyi iskolák nebulói pedig ezután kipróbálhatják a zsonglőrködést, a lovaglást, a gólyalábazást, és tanulhatnak különböző talajgyakorlatokat is. Aztán persze eldönthetik, belevetik-e magukat a cirkusz színes-szagos vándorvilágába.
Mint a Forma–1-ben
A manézson látott produkció azonban igen erős, úgyhogy meglepődünk, amikor egy erős hangú úr, Zsilak György talán kicsit szabadkozva azt mondja: nekik is gyakorolniuk kell, mert az artistaképző steril terméből jöttek, és bizony hiába a „laboratóriumi körülmények között” begyakorolt mozdulatok, itt egy kicsit minden más. És már mondja is, hogy ebben mi a jó és mi a rossz.: „Veszélyes lehet a hepehupás talaj, hiszen nem mindegy, hogy hogyan érkezik le az ember, de már az is sokat számít, hogy a lovak hogy lépdelnek a göröngyös fűrészporon.” Viszont – teszi hozzá mosolyogva a férfi – ezt a rutint bizony meg kell szerezni, és azt csak itt lehet. Körbe is mutat, és valóban van látnivaló: a lelátó bizony akkor is lelátó, ha gyakorlatilag üres, és egészen más bordó bársonyfüggönyök mögül előtoppanva megkezdeni a produkciót, mint egy tornaterem nyikorgó ajtaját becsukva
Jönnek aztán az érdeklődők, kicsit megilletődve helyet foglalnak, aztán következik egy gyors bemutató minden számból. „Egy hét múlva sokkal jobban megy majd neki az egykerekű, de megmutatja, mit tud” – így vezeti fel Zsilak György a 18 éves Mátét, aki úgy próbálja követni a manézs peremén a porba írt nyomot, mint a Forma–1-es pilóták az ideális ívet. Nem sok időt pazarol itt, némi bemelegítés után már ugrálókötelezik az egykerekű biciklijével. „Na látod, még egy kis tapsot is kaptál” – zárja a produkciót Zsilak, aki egyébként maga is artista volt korábban.
Réka utána a sátor csúcsából alálógó kétágú tissue-n mászik fel, biztonsági kötél nélkül. De a kamaszlány hamarosan magából a szerből alakítja ki a biztonsági kötelet: hol bepólyálja magát és úgy lebeg benne, hol pedig magára tekeri a textilt és úgy zuhan alá. Naná, hogy megtapsolják őt is. Zsolt a rezzenéstelen arcú zsonglőr: most a narancsszínű labdáival mutat be trükköket, olyanok a kézmozdulatai, mintha kötélen rángatná játékszereit, amiből egyszer csak eggyel több lesz. Nincs mit tenni: meg kell tapsolni őt is.
A 17 éves Kira kézenállásánál tűnik fel először, hogy egy-egy könnyed mozdulatban bizony nagyon komoly munka van. Nincsenek ugyanis flitterek, pásztázó fények, és bár szól a zene, de nincs hangzavar: ilyen közegben sokkal jobban feltűnik, hogy mennyire kell koncentrálnia az artistáknak.
A szintén 17 esztendős Herczeg Dávid viszont a humorával tűnik ki. Félreértés ne essék: nem alibizett ő el semmit az egyensúlyozó számában, néha le is esett a szerről. Csak nála magától értetődő természetességgel jött az, hogy miután két ezüstre fújt műanyag gyűrűre felrakott két aranyszínű plasztikhengert, majd ezekre még feldobott egy piros rétegelt lemezt, felpattant erre a tákolmányra, és elkezdett a zene ritmusára grimaszokat vágni. „Hát hányszor törted össze magad, mire ez összejött?” A kérdést a mellettünk ülő szülő tette fel, egyszerre csodálkozva és aggódva.
Dávid elmondja, hogy napi öt edzésük van, ebből egy erőnléti. A hétvégéje pedig olyan, mint bármely másik tinédzsernek, „csak hát, ha valamit el akar érni ebben a szakmában az ember, akkor gyakorolnia is kell”. Nem a levegőbe beszél, apja és nagyapja is cirkuszban dolgozott. Ő a maga részéről nem válogatna, de inkább szeretne egy állandó helyen fellépni. Indoka meglepően prózai: jobb, ha pontosan tudja, milyen a talaj a talpa, valamint a talpa alatt lévő hengerek és gyűrűk alatt lévő kis asztalka alatt.
Balázs Nikolett jön a talajgyakorlatokkal, és igazából egyetlen különbséget lehetett csak felfedezni rajta a bemelegítéshez képest. Most is ugyanúgy lement hídba, spárgába, csavarta ki magát a leglehetetlenebb módokon, csak most végig mosolygott közben. Mint mondta, nagyon szeret szerepelni, jobban is szereti a cirkuszt, mint korábbi sportágát, a ritmikus sportgimnasztikát. Itt ugyanis csak taps van, nincs a produkció kitéve a pontozók kénye-kedvének.
Fördős György viszont így is aggódik. Ő a 9 éves Damjánnak az édesapja, és az egyébként kitűnő tanuló srácnak nagyon tetszik az artistavilág. Nem csoda: az apa szerint a fia már a TV-t is fejen állva kezdte nézni és bármikor, bárhol ledobja magát spárgába. Oda is hívja a fiút, aki tényleg ott előttünk, minden bemelegítés nélkül, a lelátó mellett, ügyet sem vetve a huszárruhába bújt lovászok által körbevezetett pónikra és paripákra, azonnal megcsinálja a gyakorlatot. A korábban ácsként dolgozó apa arcán itt már nem az aggódás, sokkal inkább a büszkeség jeleit látjuk. „Ennek a gyereknek bármit lehet mondani, mindent megcsinál.”
Közben egy igazi minifinálé alakul ki a manézsban, Zsilak György is három buzogányt pörget, Nikolett egyszerre legalább három gyereknek tanít spárgagyakorlatokat, közben hangolnak estére a háttérben a zenészek, a lovak és pónik meg csak mennek körbe-körbe. Mi közben Török Ferenccel, a BIAK tanárával beszélgetünk. Elmondja, hogy jelentősen visszaesett az artistaszakma presztízse, hiszen régen ez a hivatás azon kevesek egyike volt, amelynek segítségével Nyugatra lehetett menni.
Ma már van erre sok minden más is, mondja, ujjával pedig az egérrel klikkelők jellegzetes mozdulatával mutatja, hogy ma már sokkal jobban szeretnek a gyerekek kattintgatni, mint akár a játszótérre lemenni. Ezért is kezdték a tehetségkutató turnét, hogy étvágygerjesztőnek megmutassák egy kicsit magukat. Ráadásul – teszi hozzá – ez az életforma nem túl családbarát és rengeteg munkával is jár, viszont „ha nem fizet a góré, akkor le lehet lépni, lesz ugyan egy-két üres hónap, de hamar keresni fogják az embert, elvégre ebben a szakmában nincs túlképzés”. Utolsó mondatait már úgy mondja, hogy a sátorponyvát tartja, a háta mögött pedig egy huszárruhás zenekari tag hangolja a szaxofonját. Török elnézést kér a gyors távozásért, de a BIAK kisbuszában már várják a diákok. „Mennünk kell vissza, holnap iskola van.”
