Hírességek látogatják a börtönt

Először járt és tartott előadást a győri rácsok mögött Pál Ferenc atya, egykori magasugróbajnok. – „Nem az a kérdés, Isten szeret-e minket, hanem az, mi szeretjük-e őt.”

Hét éve vágott bele programjába a megyeszékhely szívében álló börtön igazgatósága, amelynek részeként a szabadidő hasznos eltöltését szolgáló, értékközvetítő eseményeket szervez egyházakkal, missziós szervezetekkel és civilekkel együttműködve. Az eseménysorozatban számos ismert személyiség látogatott már a rácsok mögé és tartott előadást a raboknak. Korábban felkereste az intézetet a Muzsikás együttes, Ittzés János nyugalmazott evangélikus püspök, Földes „Hobo” László, Steinbach József református püspök, Káli-Horváth Kálmán cigány festőművész, Fullajtár Andrea színész, Orbán Júlia versmondó, Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutató, Dinnyés József zeneszerző, előadóművész, Verebes József futballtréner és Hajszán Gyula válogatott labdarúgó. A győri bv-ben a Bárka Színház bemutatta Mrozek Mulatság című drámáját (Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz előadásában), valamint járt ott a Soproni Petőfi Színház, a Tünet együttes és a Forrás Színház is, továbbá rendeztek bibliakiállítást, könyvbemutatót, katasztrófavédelmi előadást és fotótárlatot is.

Mihály Attila parancsnok elmondja, ma 18 ezer fogvatartott van Magyarországon, ha mindegyikük esetében csak hat hozzátartozóval számolunk, máris százezres tömegről beszélhetünk. A fogvatartottak jelentős része ráadásul szabadulni fog, ezért egyáltalán nem mindegy, milyen útravalót kapnak. – Mindig embernek láttam azokat, akik a börtönből szabadulva felkerestek, így most kíváncsian várom a találkozást a bentiekkel, mert úgy gondolom, fontos, mit visz magával egy előadó, miután látta a börtönvilágot – mondja előzetesen Pál Ferenc atya, miközben az emeleti társalgó felé lépcsőzünk.

A teremben negyven fogvatartott gyűlt össze, azért csak enynyi, mert többen nem férnek be.

– Szívesen jöttem hozzátok, biztos tudok olyat mondani, amit használni tudtok, amiből építkezhettek – kezdi előadását az atya, majd rátér arra, hogy az Egyesült Államokban egy közelmúltban végzett kutatás azt vizsgálta, mi az, ami segít a börtönbe kerülőknek kiverekedni magukat a bűnöző életformából. A válasz az önbecsülés, a „több vagyok, mint rab!” gondolat.

Az atya két széket húz a pódium előterébe, az egyik a bűnt, a másik a bűntelenséget jelképezi. Hogy valaki melyik székre ül, döntés kérdése, ez esetben azonban az önsajnálatnak nincs helye.

– Le kell tenni a bűnt, különben nem lehet az ember szabad – sulykolja, s a gondolatot példázattal támasztja alá. A vészkorszakban a vagon előtt álló zsidók között akadt egy kisfiú, aki az édesanyjától kapott vekni kenyeret cipelt a tarisznyájában. Azzal indították útnak, vigyázzon a cipóra, az több napig az életet jelentheti neki. Rájött, hogy terhével nincs esélye a menekülésre, ezért óvatosan leoldotta tarisznyáját a válláról, majd egy adott pillanatban szaladni kezdett – sikerült megmenekülnie. Később kérdezték tőle, mi volt az életében a legnehezebb döntése, amire azt felelte: az otthonról kapott útravalót letenni, és mást választani. Mégis ez az elhatározás mentette meg az életét.

Egy másik példázattal is tanít: egy idős férfi várta feleségét a pályaudvaron, majd miután befutott a vonat, megölelték egymást. Odalépett hozzájuk egy fiatal férfi, s látva a boldogságukat, azt mondta: „De szeretnék én is ilyen boldog lenni ennyi idős koromban!” Az idős férj erre úgy felelt: „Ne bízzon benne, akarja.” – Nem remélni, dönteni kell! Egy régiségkereskedő is azt mondta, amikor egy kevély ember lépett az üzletébe, és a legdrágább holmit kérte, hogy „a legdrágább én vagyok, és semmi pénzért nem vagyok eladó” – teszi hozzá Pál Ferenc.

Egy kiközösített sánta asszony azt mondta neki egyszer – folytatja –, amikor felkereste: magával még sosem bánt jól, sokan, sokszor csúfolták, de a legkegyetlenebb ő volt saját magával. Attól kezdve, hogy erre rájött, szerette magát, a testét, azaz ő is a másik széket választotta. A belső rácsok sokszor rosszabbak, mint a valódiak, szögezi le az atya, hozzátéve, hogy bezárva is megőrizhetjük a belső szabadságot, élhetünk emberként, e döntésében mindenki szabad.

Egyszer egy férfi úgy gyónt Pál Ferenc atyának: „Sok rosszat kaptam és sok rosszat adtam.” Ez volt a legszörnyűbb gyónás, amit valaha hallott. Mert nem szabad, hogy a múlt döntse el, mit adunk másoknak. Egy asszony, aki a második világháborúban elveszítette nyolc gyermekét, árvaházat nyitott, és képes volt szeretet adni. – Nem az a fontos, mások mit tettek velünk – vonja le a következtetést a példázatból Pál Ferenc.

Sokan kérdezik, szeret-e Isten, de nem ez a kérdés, mert Isten mindenkit szeret, hanem az: mi szeretjük-e Istent? Sajnos mindenki követ el bűnt, csak az nem mindegy, mi az arány a jó és a rossz tettek között. Emlékezzünk, amikor a lator azt kéri Jézustól, midőn együtt szenvednek a kereszten, emlékezzen meg róla a Megváltó, mire Jézus azt feleli neki: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” A döntésnek kulcsjelentősége van.

A magával ragadó előadás után az atya megadja a lehetőséget a fogvatartottaknak, kérdezzenek bátran. Síri csönd támad. Még az óra ketyegése is hallatszik. Ferenc atya mosolyog. Vár. A lehorgasztott fejű, talán magába néző negyven néma rab hangtalanságát percek után töri csak meg egyikük. A bűn útjára való lépését azzal indokolja, hogy a rendszerváltás előtt jól élt, utána elveszítette mindenét.

– Szűkültek az életlehetőségek, ez tény, ám míg voltak, akik hárítottak, mások azt mondták: én is felelős vagyok valamennyire a helyzetemért. Az életünkről nem kizárólag mások döntenek! Egyszer egy hajléktalannak szereztem egy nagyon klassz télikabátot, csupán három gombja hiányzott. Azt mondta, ez neki nem kell, mert nincs rajta gomb. Eszébe sem jutott, hogy ő is felvarrhat rá három gombot, hogy meg tudja csinálni. Testvérek, ez ebben a legborzalmasabb! – hívja fel döntéseink fontosságára a figyelmet Pál Ferenc atya.