„Hey, sorry! Photo?” Egy őszbe hajló, első gesztusáról felismerhetően olasz úr lép oda hozzánk a budai hídfőnél, és sántító angolsággal nyújtja iPhone-ját. A háttérben inkább az Erzsébet híd és a Vár legyen benne, jelzi jókora karmozdulattal. A fotó kész, széles a mosoly, szóval tetszik, nincs mit. De most már vegyük az irányt a vámszedőház felé, mert vár minket irodájában a hídmester.
A budai oldalon az 1800-as évek végén itt fizették a hídpénzt a Pestre haladók, Fábián Ferenc minket szerencsére nem vámol, ellenkezőleg: nagy szívvel fogad. 2010 óta posztol a „toronyban”, eleinte csak az egykori Ferenc József híd tartozott hozzá, egy ideje a Petőfi hidat is ő felügyeli.
Ő az első budapesti hídmester, aki több hidat is megkapott. Szemmel láthatóan élvezi munkáját, a mikrofontól viszont tartja a két lépés távolságot, mint mondja, nem lesz belőle szóvivő. Erre nincs is szükség, vezetőre annál inkább, tervünk ugyanis bejárni a Szabadság hidat, pillértől pilonig. „Akkor vágjunk neki!” – adja ki az ukázt hídmesterünk.
Néhány lépés, és már bent is vagyunk a zebra átellenes oldalán található vámszedőházban, mely kivételes kiállítást rejt. Akit érdekelnek a budapesti hidak, itt mindent megtalál róluk. Egy 100 éves fotó itt, egy 120 kilós anyacsavar ott, válogatunk a kendermagban. Fábián Ferenc pedig közben csak mesél és mesél. Például a híres ezüstszegecsről, melyet maga Ferenc József császár ütött bele az acélszerkezetbe 1896. október 4-én. A fémdarab csak úgy vonzotta a szarkákat: számtalanszor kilopták a hídból, ezért inkább alumíniumra cserélték, de azt is elvitték. Végül betapasztották a helyét, így a császári szegecset a mai kíváncsiskodó már nem láthatja.
Miképpen a szerelemlakatok sokaságát sem, bár azért még lóg egy-két darab a korlátokon. Ferenc havonta egyszer végigjárja a hidat kollégájával és egy jókora erővágóval, s eltávolítják a turbékoló párok kis „ajándékait”. Nem az örök szerelem szimbólumai ellen vannak, a hidat és az embereket védik. Tavaly nyáron a párizsi Pont des Arts gyalogoshíd két korlátja is leszakadt a lakatok tonnás tömege alatt, ezért Ferencék inkább a vámszedőházban gyűjtik össze a zárakat. Két év alatt kisebb dombnyi gyűlt össze belőlük, nyomhatnak vagy 500 kilót.
Addig jó, míg ők nyisszantják le a lakatokat, nem egyszer előfordult már, hogy a hajléktalanok fémlázban égve a műemlékkorlátok darabjait is letörik, hogy hozzájussanak a „kincshez”.
Egyik alkalommal Krisztiánnal, az Erzsébet és a Rákóczi híd hídmesterével vagdostuk le lakatokat, ketten bírtuk csak el a vödröt, amelybe gyűjtöttük őket. Egyszer csak jön szembe egy olasz pár, és csalódottan mutogat az egyik darabra: kiderült, hogy pár perce kattintották a korlátra. Nagyon bánatosak voltak, nem akartunk kiszúrni velük, így visszaadtuk nekik, de mondtuk, hogy másikat már ne rakjanak fel.
Sajnos nemcsak a szerelmesek, a kiábrándultak is látogatják a hidat: évente átlagban hatan másznak fel rá öngyilkossági szándékkal, de legtöbbjüket vagy leszedik a hatóságok, vagy maguktól másznak le. Utoljára 2010-ben történt halálos kimenetelű öngyilkossági kísérlet.
Nehéz betelni a minitárlat archív képeinek és ódon tárgyainak látványával, de muszáj továbbállni, irány a pilon! Talpunk alatt remeg a járda, ahogy egy 49-es villamos átvágtat Buda irányába. „Ez csak a libikókahatás” – jegyzi meg nyugtatólag Ferenc. A híd építésekor mind a két part felőli oldalon elhelyeztek egy 609 tonnás ellensúlyt, melyek megtartják a szélső nyílások tartószerkezetét. A két elem nagyjából a híd egyharmadáig húzódik, de belóg a középső nyílásba. Itt található a úgynevezett Gerber-csukló, melynek ingaoszlopa összetartja a szélső és a középső szerkezeti elemeket. Ennek van minimális mozgása, amelyet érezni lehet, ha az ember megáll egy helyben néhány másodpercre.
Ennél jóval érdekesebb a pilon belseje, melyben keskeny létra fut. Emberes a dolog, szívünk egyre hevesebben ver, ahogy vesszük felfelé a fokokat.
A csúcson nem fogad az Erzsébet vagy a Rákóczi hídon tapasztalt látvány, de elégedetlenkedésnek nincs helye, a kilátás 30-35 méterrel a vízszint felett is pazar.
Balra a Gellért szálló ablakán kikönyöklő pöttöm alak, jobbra egy villamos kígyózik be a Kálvin térre a távolban. A fejünk felett tovább lehetne mászni a híd legmagasabb pontját jelentő két turulmadár felé, de Ferenc megkért, hogy ne próbálkozzunk ezzel. Elég, ha néha ő próbálkozik.
Mi, hídmesterek nem mászhatunk az öngyilkosjelöltek után, annyi a feladatunk, hogy értesítsük a hatóságot. Egy alkalommal egy fiatal lány felmászott az ívre, én odamentem hozzá, mondtam, hogy jobb lenne lejönni, még leesik, és elüti egy autó. Valószínűleg be volt rúgva, nem igazán értettem, mit motyogott. Bementem az irodába, és onnan néztem, mit csinál. Egyszer csak elindult felfelé a pilon irányába. Odaszaladtam, és kiabáltam neki, hogy másszon le, mert életveszélyes, amit csinál. Elhadarta, hogy szerelmi bánata van, és véget akar vetni az életének. Hosszas győzködés után végül sikerült rábírni, hogy lejöjjön. Büszke vagyok rá, hogy legalább egyszer én is megmenthettem valakinek az életét.
Ereszkedés, hatalmas dörrenés. Semmi gond, csak a pilon ajtaját zárta ránk a süvítő szél. „Van nálatok egy kulcs? Mert az ajtóé kívülről van a zárban” – vázolja a helyzetet Ferenc a létrán egyensúlyozva. Máté kolléga most megmutatja, hogy nem csak az objektívek szakértője, ügyes kézmozdulattal kiszabadít bennünket. Megúsztuk, búcsúzásképp jutalmul betekinthetünk a híd alá.
A hajléktalanok ahogy a legtöbb budapesti hídnál, itt is előfordulnak. Egy húszas éveiben járó lány épp az irodám mellett húzta meg magát. Nem zargattam, mindig vittem neki vizet. Nagyon hálás volt, mindig adott cserébe valami apróságot. Volt, hogy egy saját készítésű nyakláncot kaptam tőle. Nyolc-tíz hónapig volt itt, aztán többé nem láttam.
A szerelőjárda hasonlatos az eddig látott hidakéhoz azzal a különbséggel, hogy 8-10 méter után már csak térden, 10-12 métert követően már csak hason csúszva lehet haladni a középső nyílás felé.
Felpillantva az acéllemezek között látjuk elsuhanni a gyalogosokat és a kerékpárosokat, alattunk pedig az irdatlan pillér. Anyaga gránit, mely elbírja a Duna elemi erejű sodrását, és amelyen kettétörik a jégtábla télen. „Nemegyszer előfordult már, hogy becsengettek az irodámba turisták, akiknek fotózkodás közben beesett a gépük, telefonjuk a híd alá, a szerkezeti elemek közé. Volt, aki a BKK-n keresztül jutott el hozzám olyan kéréssel, hogy másszak be a tárcájáért” – mutat a víz fölé benyúló, tériszonyosoknak nem ajánlott szerkezeti elemekre hídmesterünk. Neki nincs ilyen gondja: mosolyogva pózol fotósunknak a pilléren.
Egyetlen rossz lépés, és már pottyanunk is a vízbe, így inkább nyugton maradunk a fenekünkön. Ferenc halkan elárulja, ő annyira szeret itt lenni, hogy egyszer reggelizni is lejött. Mi erre nem vetemedünk, pláne hogy már az ebédidőből is kifutottunk.
Röpke két órája járjuk a hidat, amikor vezetőnk jelzi, ideje továbbállni, mert sok még a teendője. Vissza a felszínre, záródik a pilonajtó. Az irodában Ferenc még megmutatja a „hajóvisszajelzést”: ezen a kapcsolótáblán ellenőrzi napi szinten, hogy a hajóközlekedéshez szükséges lámpákkal nincs-e gond a hídon.
Emellett heti egyszer le kell sikálnia az új graffitikat, naponta ellenőriznie kell a felszíni és a lenti szerelőjárdákat, a pilonokat, a korlátokat, fel kell mérni a frissen kirakott szerelemlakatok számát. A kétsávos úttest alig tíz méter széles a villamospályával együtt, így olyan is előfordul, hogy az egyébként hídról kitiltott teherautók lesodornak díszítőelemeket a pilonokról, ezeket is össze kell gyűjteni. „Az egész híd műemlék” – ad egyszerű magyarázatot Ferenc. Nemrég egy műszakis diáktól kapott egy levelet, melyben az illető a híd szegecseinek számáról érdeklődik. Több százezres mennyiségről van szó, talán van archívum, ahol fellelhető az adat, a hídmester ebben is megpróbál segíteni.
Tényleg nem tartjuk fel tovább, megköszönjük a szíves idegenvezetést. „A viszontlátásra” – búcsúzunk reménykedve. Ide valóban érdemes lenne visszatérni.
A mai Szabadság hidat 1894-ben kezdték el építeni, és az 1896-os millenniumi ünnepségekre időzítve adta át maga Ferenc József. Az építmény a nevét is az uralkodóról kapta. Szükségességét azzal magyarázták, hogy az Eskü téri híd, mai nevén az Erzsébet híd kereskedelmi haszna csekély volt, hiszen a belvárosba vezetett. A Fővámház tér ellenben a szállítási útvonalak egyik fő gócpontjának számított, így joggal vetődött fel egy folyami átkelő felépítésének ötlete a közelben. A híd végső terveit Feketeházy János készítette, a vasszerkezetet a Magyar Királyi Államvasutak gépgyára állította elő. Ez volt az első folyami átkelő hazánkban, melynek tervezése, kivitelezése és a felépítéséhez szükséges elemek legyártása is kizárólag magyarok nevéhez fűződik.
A konzoltartós, háromnyílású, vasszerkezetes híd építészeti bravúr volt a maga korában, ugyanis két oldalról a szélső nyílások tartószerkezete benyúlik a középső nyílásba, ezekre emelték rá a középső szerkezeti elemet. A visszavonuló német hadsereg a többi budapesti híddal együtt 1945-ben levegőbe repítette. Ezt az átkelőt állították legelőször helyre a fővárosi Duna-hidak közül. Pályaszerkezetét a többi szétrobbantott híd roncsaiból szedték össze, és 1946. augusztus 20-án nyitották meg újra, nevét Szabadság hídra változtatták. 1984-ben általános felújításon esett át, az elhasznált szerkezeti elemeket vasbetonra cserélték, és visszakapta eredeti, zöld színét. Utoljára 2007 és 2009 között szépült meg a híd, 5,6 milliárd forintból, ekkor kapott díszkivilágítást is. Személygépkocsik, gyalogosok és villamosok használhatják, tehergépjárművek nem. Mintegy 17-18 ezer autó halad át rajta naponta. Korábban a 42-es, 47-es, 49-es és 63-as villamosok is közlekedtek itt, Kispestet és a Móricz Zsigmond körteret vagy például a Nyugati pályaudvart és a Budafokot összekötve.
A Szabadság híd Budapest legrövidebb hídja, mindössze 333,6 méter hosszú. Szélessége 20,1 méter, tömege valamivel több mint 6000 tonna. Eredetileg mindkét oldalán két vámszedőház állt, ma már csak a pesti oldalon láthatók a bástyaszerű építmények. A budai hídfő déli oldalánál volt a húszas években az Aeroexpress légiforgalmi társaság hidroplánállomása. Bécsbe és a Balatonra is indultak járatok, a cég legnevesebb pilótája Endresz György óceánátrepülő volt. Helyén ma BKK-hajókikötő áll.
