A súlyos számok, köztük a már említett 150 ezres is, annak köszönhetően kerültek napvilágra, hogy az állambiztonsági szerveknek éves statisztikai jelentést kellett küldeniük, amelyet országosan és megyénként is összesített a központ. A jelentésekben szerepeltek az állambiztonsághoz szervezetileg szorosan nem kötődő, csak velük együttműködő szervek, azaz a határőrségen és a Belügyminisztériumon belül működő belső elhárítás dolgozói is – mondta el a kutató.
A hírszerzésnek azonban – mint a hálózat egyébként legfontosabb részének – nem volt jelentési kötelezettsége, így ők nem szerepelnek a Takács által készített összesítésben. Azt ugyanakkor a kutató is hangsúlyozta, hogy megfelelő kritikával kell viszonyulni az általa is használt történeti forrásokhoz: ezek az adatsorok azt mutatják, amit az állambiztonság látni és láttatni szeretett volna; ám még mindig ez a legmegbízhatóbb forrás, amely segít felmérni az ügynökhálózat valós méretét.
Elsőként ezt kellett tisztázni: az ügynökök azok, akik az „állambiztonsági szervek vezetésével és irányításával szervezetszerű titkos együttműködés keretében vesznek részt”, ellenben az alkalmi feljelentőkkel, vagy az állambiztonsággal titkosan, de nem szervezetszerűleg együttműködőkkel (hivatali, társadalmi kapcsolatok stb.), hiszen a szervezetszerűség feltétele lenne, hogy mindent adminisztráljanak az illető beszervezésétől a kiléptetéséig.
Az 1958-as terminológia szerint az az ügynök, aki beépül, az informátor pedig az, aki kívülről figyel, rezidentúrákba szervezve (ennek vezetője volt a rezidens). 1972-től a kapcsolattartalom és együttműködés szerint új kategóriákba kerültek: titkos munkatárs lett a rezidens, titkos megbízott az informátor, az ügynök megnevezést pedig arra alkalmazták, aki valamilyen anyagi előnyért, vagy fenyegetettségben működött együtt az állambiztonsággal. A szerveknek rendelkezésére álltak úgynevezett K (konspiratív) és T (találkozási) lakások: előbbiek a BM tulajdonában voltak, azokat fedéssel használták, utóbbiak magánlakások voltak.
Mindenesetre az biztos, hogy az ügynökhálózat a legfontosabb operatív eszköz 1945 és \'90 között (1972-től az ügynököket egyébként „hálózati személynek” nevezték). 1957 és \'89 között a lakásgazdákat és a hírszerzést nem számolva 47 991 személyt szerveztek be; a korábbi időszakban, 1945 és \'56 között különböző források szerint ennek több mint kétszeresét, mintegy 97 ezer embert. A hálózat aktív létszáma \'56 előtt volt a csúcson – fejtette ki Takács –, ekkor egyszerre 36-37 ezer fő jelentett rendszeresen az állambiztonságnak, a forradalom azonban elsöpörte az ÁVH-t.
Kádár hatalomátvétele után már jóval kisebb létszámmal szervezték újjá a hálózatot, mivel a politikai vezetés és Kádár nem akarta, hogy az \'50-es évekhez hasonlóan széles körre terjedjen ki a tevékenység. Emellett – mivel kevesebb embert figyeltek meg – kevesebb ügynökre volt szükség. Az újabb létszámugrás az 1963-as nagy amnesztia évére tehető, amikor a kiszabadult politikai foglyok megfigyelése igényelt több embert. Az 1960-as évek végén és a \'70-es évek elején a „kisebb, de hatékonyabb” állambiztonság kialakítása volt a cél, ’72-ben pedig a teljes újraszabályozás jegyében drasztikusan csökkentették az állományt, alig hatezer főig. Ez később 9 ezer körülire állt be, és maradt is ennyi a rendszerváltásig.
Ugyanakkor szerkezetileg is megváltozott a hálózat: \'56 után óriási volt az ügynökök aránya, mert sokakat be lehetett szervezni \'56-os tevékenységükkel zsarolva; ’72 után a kategóriák is megváltoztak, emellett a \'60-as évektől szinte eltűnnek a kompromittáló alapon beszervezettek, legalábbis az állambiztonság nyilvántartása szerint, így mindössze 2-3 százaléknyi ügynök maradt csak. Nagyobbrészt a titkos megbízottak hálózata vált dominánssá – ők voltak azok, akik elvi, hazafias alapon vettek részt a kémkedésben. A hálózat vadászterülete is áttevődött a 70-es években a belső reakció elhárításáról a kémelhárításra.
A férfitúlsúly végig jellemezte a hálózatot, masszív, 90 fölötti százalékos aránnyal, a nőket inkább csak a levelezési osztályon, azaz a K-osztályon alkalmaztak, illetve az operatív technika beszerelését végzők között.
Elterjedt volt az az elképzelés a kortársak között – hívta fel rá a figyelmet Takács –, hogy a „párttagokat nem lehetett beszervezni”. Ez ebben a formában nem igaz: a kilépés oka lehetett a friss párttagság (hiszen ha valakiről tudható, hogy belépett a pártba, az előtt nem nyílnak meg az ellenséges körök), de a beszervezettek között a párttagok aránya 15-22 százalék körüli volt, nem számolva a KISZ-tagokat.
Az ügynökök egyébként – elvégre magasabb státuszúakat, főleg értelmiségieket kellett megfigyelniük – iskolázottabbak voltak az átlagnál, a kémelhárítás pedig megkövetelte az idegen nyelvek ismeretét, így több mint 70 százalékuk valamilyen középiskolát, egyharmaduk felsőfokú iskolát is elvégzett, több mint felük pedig valamilyen nyelvet is beszélt.
Ugyanakkor ami igazán problémás, az az egykori informátorok, ügynökök beazonosítása. Takács szerint erősen töredékesek az erre vonatkozó információk, a fedőnevek sem egyértelműek sokszor. Ráadásul a kemény magról, a hírszerzésről gyakorlatilag semmit sem lehet tudni, az alkalmi feljelentőket, vagy a nem szervezetszerűen együttműködőket nem tartották nyilván ezekben a statisztikákban, például egy kiutazó olimpiai csapatban alkalmilag jelentőket nem valószínű, hogy társadalmi kapcsolatként összesítették volna. A meglévő adatokból többé-kevésbé mindössze az érintettek 20 százalékát lehetne azonosítani.
