Szokatlanul nyugodtnak tűnik a csak Jenőként bemutatkozó félmeztelen taxis Kiskunhalas határában. A vastag aranyláncon méretes keresztet viselő sofőr rögtön kitalálta, hogy a városba telepítendő menekülttáborról kérdezzük. Ez van, és kész, feleli. Maga a helyszín egyébként pont a háta mögött húzódik: romos épületek, közöttük burjánzó bodzabokrok és eldobált ásványvizes üvegek, ez a volt szovjet laktanya területe.
Csütörtök este jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy ide telepítenek majd befogadóállomást menekültek számára. A helyszínválasztás valószínűleg nem a véletlen műve: a szomszédban ugyanis működik már egy zárt gyűjtőpont, korábban ez az ingatlan is laktanyaként funkcionált. Jenő viszont szokatlanul barátságtalan lesz, mikor megkérdezzük: ugyan miért itt, a város szélén várakozik az összes kollégája? Tőmondatokban válaszol innentől kezdve, egy Béla nevű taxis azonban sokkal bőbeszédűbb, csak hát nekünk ront. Árt a média az ő üzletüknek, amikor azt terjeszti, hogy a menekültek tetvesek, betegek.
Senki nem ül be a kocsimba, ordítja Kiskunhalas közigazgatási határában. Megkérdezzük: maga ezek szerint szállít menekülteket, azért vannak hát itt. Béla erre elgondolkodik, és még indulatosabb lesz: arról kiabál, hogy neki a cigányokat is el kell szállítania. Szidalmazásunkba beszáll egy harmadik sofőr is, azt mondja, rossz helyen vagyunk, nem is lesz itt tábor, kérdezősködjünk erről a városban. A szóváltásnak egy készenléti rendőr vet véget, megkérdezi, van-e forgatási engedélyünk, majd továbbhajt.
Mi csak az út másik oldalára megyünk át. Itt már olyan lesz a táj, mintha fesztivált rendeztek volna a közelmúltban: eldobált ételmaradékok, üres üvegek, koszos ruhák hevernek a gazban, és színes karszalagok, rajtuk azonban nem az áll, hogy napi- vagy hetijegy, hanem hogy „szír – Szeged”, vagy „afgán – Röszke”.
A kerékpározó Lacitól és Zolitól ironikus és sommás véleményt kapunk a menekültekről: hát nagyszerű, hogy jönnek, pláne, ha úgy kezdik, hogy megerőszakolnak valakit a vonaton idefele. Ők egyébként tartanak attól, amit a kormány plakátjai hirdetnek, vagyis hogy elveszik tőlük a hulladékfeldolgozóban, illetve a szőlőben szerzett munkájukat. A taxisokat viszont nem féltik: a biciklisek szerint dupla felárért viszik be a menekülteket a vasútállomásra. Elmondásuk szerint az út ára nem olcsó: két kilométerért akár 10-15 eurót is elkérnek.
A boltosok pedig 210 forintért váltják nekik az eurót. Érdekes egy árfolyam, de hát ezt halljuk a város főterén akácvirágot söprő közmunkás nőktől. Ők nem örülnek, hogy várhatóan még több migráns érkezik. Lopni fognak meg rabolni, pláne azok, akik gyerekkel jönnek – mondják nagy egyetértésben, egymás alá adva a lovat. A pár sarokra lévő százforintos boltban a csak Marikaként bemutatkozó pénztáros viszont kollégáival és vevőivel szemben is a migránsok védelmére kel.
Kacsának tartja a hírt, miszerint a múlt héten kitörtek volna a menekültek a táborból, akiket a helyi hírportálok szerint úgy hurcolt vissza a rendőrség. Vevője épp tisztítószereket pakol a cekkerébe, mikor közli, hogy a menekültek bizony szemetelnek. Marika ellentmond neki: csak annyival több szemetet hagynak, amennyivel több ember jelenik meg egy helyen. Mikor a vevő kimegy, elmondja, hogy ő még játékot is vitt a gyerekeknek.
Egy ponton aztán átvált olyan elemző hangsúlyra, hogy ha becsuknám a szemem, azt hinném, hogy Nógrádi Györgyöt hallom: Marika abszolút megérti, ha az „iszlám besorozástól menekülve” egy egész falu összedobja a pénzt a fiatal fiúknak, hogy menjenek Európába szerencsét próbálni. Végül a kérdést belpolitikai síkra terelve közli, hogy a Orbán Viktornak inkább a saját menekültjeitől kéne félni, mert a miniszterelnök „akkor tudná meg, hogy hol lakik a Jóisten, ha a külföldön dolgozó magyarok mind hazatérnének. Na azoknak adjon munkát vagy segélyt”.
Kimegyünk Kiskunhalas főterére. Az összkép tipikusan olyan, mint egy mai magyar mezővárosé: térköves és parkos főtér, templom, tornyos városháza, kis multi és buszállomás a központban, nagy multi és vasútállomás a külvárosban. És hiába a gyűjtőpont, a szokások, meg a séta a vonathoz, migránssal itt nem találkozni. Talán ezért is kerekedik el a nyitott kockás ingében biciklijét toló László szeme, amikor a menekülttáborról kérdezzük. Hamar kiderül, hogy ő még a gyűjtőpontról sem hallott. A laktanyáról is azt kezdi el mondani, hogy ő bizony onnan ment nyugdíjba, századosként. „Hát tele van a mogyoróm, mert ezt a szép főteret szétrombolnák ezek az emberek, de hát ez az, hogy nem mondhatunk róluk rosszat, mert ők is emberek”.
A tornyos városházáról, mint a portán megtudtuk, épp a táborral kapcsolatos tárgyalásokról sietve távozik Fülöp Róbert polgármester. A kormánypárti településvezető egyáltalán nem látszik sem meglepettnek, sem feldúltnak a csütörtök esti bejelentés miatt. Mint mondja, Kiskunhalas mindig is komoly rendészeti hagyományokkal rendelkező város volt, valamint hangsúlyozza, hogy a befogadóállomás zárt lesz. Azt nem tudta megmondani, hogy mennyien érkeznek majd, de elmondta, hogy bízik abban, hogy a déli határzár jelentősen lecsökkenti majd a bevándorlók számát.
Szerinte nem fognak a migránsok nagyobb feszültséget okozni városban, egyedül a vasút jelenthet gondot, ahol Fülöp szerint sokszor az átszállásnál elkeverednek a menekültek. Dolgoznak azon is, hogy szeptemberre, mire a fővárosba tartó iskolajáratok beindulnak, ne jelentsen problémát a felutazó menekültek nagy száma, illetve terveikbe szerepel, hogy a korábbi Tesco-járattal szállítsák majd az utasokat a befogadóállomásról a vasúthoz.
A már emlegetett feszültségről kérdeznénk a pályaudvar dolgozóit és a MigSzol önkénteseit. Esetünk remekül illusztrálja a közhelyet, miszerint minden relatív. A neve elhallgatását kérő dolgozó például majd szívbajt kapott, amikor háromszáz afgán sátorozott a peronon, míg piros szívecskés névtáblájú önkéntes segítők szerint, ha sokan is jönnek a menekültek, ők mindig békésen várakoznak az állomáson. Ott, ahol emléktábla hirdeti, hogy 1989-ben innen kezdték meg magyarországi kivonulásukat a szovjet csapatok.
