Éhség, vacogás, hála: adományokat kísértünk a határra

Követtük a rendőri adományok útját a Népligettől Röszkéig.

„Benzinköltségbe beszállni lehet?” – kérdezi a telepakolt szatyrokat tartó, fekete hajú nő mosolyogva, majd ránk kacsint. Azonban pénzbeli felajánlást nem fogadnak el vezetőink, így csak a sparos zacskók landolnak az autó csomagtartójában. Mielőtt elmenne, még előhúz zsebéből egy aranyszínű borítékot, és megkér, hogy írjam rá: „Az Aranycsapatnak”, majd újból kacsint.

A Népligetnél vagyunk, délután fél hat múlt néhány perccel, a szakadó esőben magunkat a felüljáró alatt meghúzva, fogvacogva várjuk, hogy indulhassunk a szokásos gyűjtés után Röszkére, a tranzitzónához. Hogy elüssük az időt, a kezdeményezés egyik főszervezője az autó tetejére rakott, mindig bekapcsolt laptopján képeket mutogat a korábbi gyűjtésekről. Gyakran és gyorsan szippantgat elektromos cigijéből, és már ecseteli is feladataikat, együttműködésüket más szervezetekkel, illetve hogy hogyan kezdődött mindez. Máshogy nem is lehetne, mert miközben bekászálódunk a terepjáróba, ezernyi telefonhívást bonyolít le, válaszol az oldalra érkezett üzenetekre, egyeztet lenti és itteni társaival. „Van, hogy az egyetemi órák alatt kell intézkednem, mert sok a felajánlás, ám nem érzem tehernek, csak kicsit fáradt vagyok” – mondja.

Vezetőnk laptopjából fel-felpillantva próbálja belevarázsolni a korlátlan internetezési és telefonálási lehetőséget biztosító új sim kártyáját mobiljába, ám eközben sem áll meg a beszédben. „Olykor van egy-két rosszakaró, aki direkt bele akar taposni az ember lelkébe, olyanokat írnak a közösségi oldalon, hogy »a mocskos rendőrök meg se érdemlik, csak büntetgetnek«, »az állam lássa el őket« meg hasonlók. Pont nem erről kellene szólnia, hanem egyfajta társadalmi közeledésről a hivatalos szervek felé, hogy ha például az ember megy az autóval, és rávillognak, ne ránduljon automatikusan görcsbe a gyomra.”

Beszélgetésünk közben megérkezünk a kőbányai raktárhoz, ahonnan gyors egyeztetés után („Pezsgőtabi nem maradt nálatok?”, „Hol vannak a csokik?”, „Ennyi víz már nem kell!”) vissza is pattanunk a dugig rakott terepjáróba, és felhajtunk az M5-ösre.

Este háromnegyed tíz, vaksötét földúton zötykölődünk az ásványvízpakkok csendes nyikorgása kíséretében. A távolban már láthatók a röszkei tranzitzóna hatalmas gázlámpái. A gyors telepítésű drótakadály mellé fordulunk, a pengéken meg-megcsillannak a fényszóró sugarai. A tranzitzóna bejáratánál parkolunk le, és fél óra várakozás után meg is érkeznek helyi kapcsolataink, akikkel bemegyünk az állomásra, hogy a rakomány egy részét lepakolják. Erre azonban nem kerül sor azonnal, szükség van még egy engedélyre, így behúzódunk az étkezőkonténer melegébe. Látszik, nem először érkezik áru a tranzitzónába: az egyik falon tömérdek levél, rajz díszeleg, mind a rendőröknek címezve, virít belőlük a sok „köszönjük” szó.

Befut még egy ember, precízen szortírozza az átvételi papírokat, ám mikor meglátja nálunk a fényképezőgépet, gyorsan eltakarja az arcát, és beszéd közben is idegesen rendezgeti a lapokat. „Nem is tudom, mi vagyok. Vöröskeresztes, na az nem, csak nekik dolgozom, dokumentálok, mindent én intézek.” Ugyanígy tesz az egyik Csongrád megyei segítő is, aki igen bizalmatlanul fogad minket, mint mondja, „a főnökség nagyon bosszúálló”.

Ugyan nem téma, de mindenki fáradt, szemük alatt mély karikák húzódnak. Sápadt, de mosolygós arcok vesznek minket körül. A lepakolás olajozottan zajlik, mindenki tudja a dolgát, mindennek megvan a maga helye a kis szobában, így gyorsan végeznek. A készenléti rendőrök hálásan tekintenek a bőséges szállítmányra, de arcuk akkor derül fel igazán, mikor az egyik önkéntes vagy ötven palacsintát nyom a kezükbe.

„Ma éjszakára kaptak egy túrós, egy pizzás, egy lekváros batyut, két almát és egy sportszeletet, ennyi az éjjeli ellátmányuk” – sorolja a segítő, miközben a göröngyök akkorákat dobnak a terepre igyekvő autónkon, hogy majdnem kirepülünk a letekert ablakon. „Ez egy egész éjszaka járőröző férfinak kevés. Tevékenységünkkel nem célunk bírálni a rendőrségi ellátást, inkább azért a pár jó szóért éri meg nekünk, amit a fiúktól kapunk cserébe” – szögezi le.

Megírtuk: rendkívüli ellátási gondokról érkeztek hírek a déli határról, melyek szerint a szolgálatot teljesítő rendőrök sok esetben alig jutnak ételhez, vízhez. Nem ritka a 24-27 órás szolgálat, de állítólag olyan is előfordult, hogy a kukoricásban hajtották álomra a fejüket az egyenruhások. A Független Rendőr Szakszervezet észak-magyarországi területi elnöke, Demján Zsolt akkor azt mondta az MNO-nak: a korrupcióellenes intézkedések okán a hatóság emberei nem fogadhatnának el senkitől élelmiszert, ezzel vétenének a szabályzat ellen. Bár hivatalosan a napi fejadag 5000 kalória, ennek sok esetben a töredékét sem kapják meg, gyakran vizet is a civilek hoznak nekik. Emellett volt rá példa, hogy egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei század tagjai kedden reggel fél nyolc körül indultak el a határra, kora délután értek oda, este hatkor álltak szolgálatba, és sokan szerda délután háromkor is a kerítésnél voltak. Dunaújvárosi kollégáik 27 órát dolgoztak le egyhuzamban, amikor pedig végeztek, kiderült, hogy nincs lefoglalt szállásuk.

Kerestük az Országos Rendőr-főkapitányság Kommunikációs Szolgálatát azzal kapcsolatban, hogy a határ mentén szolgáló rendőrök számára jelenleg milyen módon lehetne adományokat eljuttatni, illetve tudomásuk van-e olyan civil szerveződésről, amely ilyet végez, de levelünkre egyelőre nem érkezett válasz.

Hirtelen fékezéssel megállunk, majd úgy tűnik, helyzet van, mindenki kiszáll a kocsikból. „Csokit, energiaitalt?” A bűvös mondat, ami minden alkalommal elhangzik az éjszaka folyamán, akárhányszor rendőrökbe, katonákba botlunk. Valaki kér, valaki nem, és van, akiknél csak lefékezünk, majd gyorsan továbbhajtunk – ám a legtöbb esetben elfogadják a kis csomagokat. Az energiaital és a mellényzsebben elférő ostya jócskán ráver a mezőny többi résztvevőjére, de a C-vitamin a torokfertőtlenítő cukorkával is dobogós. Hiába, kutya hideg van éjjel két órakor.

Sokan vannak szolgálatban, ötpercenként fékezünk le. A kezdeti bizalmatlanságot nehezen győzik le, de amint a levelekre terelődik a szó, mindenki megenyhül. Noha egy percre sem téveszti szem elől a kerítést, egyikük a családjáról kezd mesélni: mint mondja, távol tőlük jólesik az ilyen figyelmesség, szeretet. Társa helyesel, majd elmeséli: írtak egy köszönőlevelet az adományozóknak, de nem tudták, kinek adhatnák oda, a feletteseik vajon milyen szemmel néznék, így inkább annyiban hagyták. Vannak, akik nem is hallottak róla, ma este teljesítenek először szolgálatot. Egyikük nagyokat harap a croissant-ból, mielőtt ezt megosztaná velünk, zsebei jól láthatóan teletömve energiaitalokkal, csokikkal. „Hé, haver, vedd már el a Negrót!” – kiáltja társának, mikor az odaér hozzánk, és átdobja neki egy laza csuklómozdulattal a zacskót, majd a kezében szorongatott maradék édességet egyesével szétosztja a körénk gyűltek között.

Azonban nem érünk rá elidőzni egy-egy csapatnál, továbbgördülünk a bizonyos szakaszokon kétszer-háromszor is javított gyoda mentén, megállunk, kiszállunk, majd vissza – az idő előrehaladtával mintha egyre szűkszavúbbak lennének a rendőrök, sokan elfordulnak, amint meglátják a jegyzetfüzetet.

Utolsó állomásaink egyikén azonban szívesen beszél velünk egy negyvenes éveit taposó járőr. „Szeptember közepén hallottam először a segítő szándékú kezdeményezésről. Gondolom, egy környéken élő mama is értesült róla, mert egyik este beállított egy csokitortával, hogy »Itt van, fiúk, egyétek egészséggel!« Kollégáktól csak jót hallottam, ad egy kis morális löketet, ettől mindenki odateszi magát. Volt már olyan, hogy a migránsok kínáltak meg, de nem fogadtuk el, hátha belesüthetnek tudomisén, üvegszilánkot” – mesél a rendőr.

Kis szünet után a hidegre terelődik a szó. „Amikor tizenkét órát kell szolgálniuk, és beüt a tél, akkor mi lesz? Ki tudna ennyi forró teát főzni? 863-an frissek [a Készenléti Rendőrség Határrendészeti Igazgatóságának állományába kinevezett próbaidős rendőrök eskütétele szeptember 14-én volt a budapesti Hősök terén – a szerk.], erre nem lehet őket felkészíteni. Valakinek két határjelet kell gyalogolnia, ezen semmilyen ruhamennyiség nem segít. És nem látom értelmét a kerítésnek, mert most már Horvátország felé mennek a menekültek.”

Több, mint két hete – mielőtt a riport megszületett volna – megkérdeztük az ORFK-t emailben, hogy a határ mentén szolgáló rendőrök számára jelenleg milyen módon lehet adományokat eljuttatni jelenleg, tudnak-e ilyen tevékenységet végző civil szerveződésről, illetve milyen intézkedésekre lenne szükség, ahhoz, hogy ez törvényes legyen. Október 28-án küldött válaszukban ezt írták:

„Tájékoztatjuk, hogy a határ mentén szolgáló rendőrök számára felajánlott adományok tekintetében a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet kezelésében részt vevő, a belügyminiszter irányítása alatt álló szervek részére felajánlott adományok elfogadásának rendjéről szóló 30/2015. (X. 21.) BM utasítás rendelkezései irányadók. Egyúttal tájékoztatjuk, hogy a rendőrség biztosítja a rendőrök feladatellátásához szükséges feltételeket és megfelelő ellátásukat.”