„Az alvilággal nem lehet szóba állni”

„Előbb-utóbb Washington és Moszkva között kell választani – én az előbbivel szeretnék jóban lenni.”

Frei Tamás Pécsett született 1966-ban. Egyetemi tanulmányait az ELTE jogtudományi karán kezdte, majd tanult Moszkvában, a nemzetközi kapcsolatok intézetében (1986–1989). Washingtonban médiamenedzsmentet, a Tennessee-i Állami Egyetemen pedig televíziózást hallgatott
1992–1993 között. Az Amerikai Egyesült Államokban forgatókönyvírást és dramaturgiát tanult. Ösztöndíjas volt a svájci közrádióban. 1988-tól interjúkat készített a 168 Órának. 1991-ben a Magyar Rádió külpolitikai rovatánál kezdte pályáját mint szerkesztő-riporter. Két évig hírszerkesztőként dolgozott a Danubius Rádió német nyelvű adásának, de 1994-ben elbocsátották. 1993–1995 között a Magyar Televízió Esti Egyenleg című műsorát vezette, majd a Nap TV műsorvezető-riportere lett. 1996-ban indította el Frei Dosszié című műsorát a Magyar Televízióban, ahonnan az RTL Klubhoz igazolt, majd a TV2-n folytatta a pályafutását. A Dosszié 13 éven át, 2008-ig futott.

(Forrás: Wikipédia)

– Melyik irányba tart ez a komp? Közép-Európa vagy a Balkán?
– Amerikai oldalon azt látom, hogy a türelem fogy. Nem volt véletlen, amit az amerikai nagykövet a napokban elmondott. Habár korábban André Goodfriend ügyét igyekezett a kormány elintézni azzal, hogy egy túlbuzgó ügyvivőről van szó, valójában ez nem így volt. Teljesen mindegy, ki a nagykövet vagy az ügyvivő, azt fogja mondani, ami az amerikai külpolitikai álláspont Washingtonban. Az Egyesült Államok azt gondolja rólunk, amit Colleen Bell nemrég elmondott.

– Akkor a Balkán az irány?
– Alapjában igen, mégsem ennyire egyértelmű a helyzet. Ez pedig már nem rajtunk, hanem Amerikán múlik. Az Egyesült Államok most értékeli át, hogy mit hibázott el ebben a régióban az elmúlt 10-15 évben. Tapasztalatom szerint úgy érzik, nagyon-nagyon túlnyerték magukat az oroszokkal szemben, hiba volt ennyire sarokba szorítani Oroszországot. Van az a vélekedés, hogy amennyiben Oroszországnak normális védelmi zónái vannak, akkor nem egy agresszív állam. Míg a hidegháború idején 1600 kilométeres volt ez a pufferzóna, mert ennyi választotta el Berlint és Szentpétervárt, mára ez a távolság nullára apadt. Másrészről viszont azt is gondolják, hogy Oroszország mindig is egy féldiktatórikus, erőszakos, nem demokratikus, durva ország lesz. Emiatt egyre több amerikai cég vonul ki Oroszországból, amit tudnak, inkább eladnak. Azt gondolom, hogy Amerika szerint ezt kellene értenünk nekünk is.

– És értjük? Nem elfeledkezve Paks II-ről például
– Próbálom optimistán szemlélni a dolgokat, és azt mondom, hogy sokan értik. De mégsem mindenki, ezért szerintem sajnos erősebb jelek kellenek. Amerikának több eszköze is van. Az első a politikai, a második a gazdasági, a végső pedig – mint azt már sokszor láttuk a világban – a katonai. Nálunk a színfalak mögötti politikai nyomásgyakorlás kezdődött el, elég emlékezni a kitiltási ügyre. De ez az üzenet nem volt elég egyértelmű. A következő lépésként már nyilvánosan is elmondták kritikájukat. Ez még mindig az első kategóriába tartozik, nincs egyetlen amerikai cég gyártósora sem leállítva, nem vonult ki egyetlen amerikai vállalat sem Magyarországról. Csupán a politikai eszköztárból húztak elő egy erősebb kártyát. Az messzire vezet, hogy meddig lehet a nagy szabadságharcot vívni. Szerintem előbb-utóbb Washington és Moszkva között kell választani. Én az előbbivel szeretnék jóban lenni.

– Korábban az Ulpius-ház adta ki a könyveit, a kiadó azonban csődbe ment. Mennyit veszített?
– Sokat. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a könyveim sikeresek voltak – négyszázezer példányt adtunk el –, így más kiadók is szerettek volna leszerződtetni. Hosszú évekbe fog telni, míg reményeim szerint a veszteségeim egy részét kompenzálom, de még így is több tízmilliós bukásról beszélünk. Ráadásul Magyarországon a meg nem kapott jövedelem után is be kell fizetni az áfát.

– Most az Alexandránál van, és hallani, hogy a cégnek pénzügyi nehézségei vannak. Nem aggódik?
– Az Ulpius-házról soha nem lehetett hallani semmit, és kiderült, hogy totál káosz az egész, uzsorapénzekből, bután üzemeltetett, az égről a csillagokat is lehazudó kiadó volt. Az Alexandrának lehet látni a problémáit, mert nyílt lapokkal játszik a tulajdonos, nem hazudik. A könyvpiacon mindenkinek vannak gondjai, a tapasztalataim alapján én jobban megbízom abban, aki ezt nem tagadja le.

– Frei Tamás nevéről ma is sokaknak eszébe jut az ominózus 2001-es riport, amikor egy bérgyilkosnak mondott férfinak feltette a kérdést: mennyiért ölné meg a magyar miniszterelnököt. Majdnem tizenöt év távlatából hogyan látja azt a műsort?
– Az a tanulság, hogy egy riporter nem bízhatja el magát annyira, hogy azt gondolja, az alvilággal lehet alkut kötni. Az alvilággal nem lehet szóba állni. Fordul egyet a kocka, és olyan durván pórul jár az ember, hogy élete végéig együtt kell vele élnie. Abban a játszmában mindenki az alvilág elképzelései szerint mozdult akarva, akaratlanul.

– Leforgatná újra?
– Nem. Ma már kényelmesen, mosolyogva képes vagyok a távolból visszatekinteni. Ez persze az én hibámat nem fogja semmissé tenni.