„Az alvilággal nem lehet szóba állni”

„Előbb-utóbb Washington és Moszkva között kell választani – én az előbbivel szeretnék jóban lenni.”

– A mostanival együtt már négy könyve jelent meg, ezekben ötvözi a valóságot és a fikciót. A valóság alakítja a cselekményét is, vagy a kitalált sztorit illeszti bele a mindennapokba?
– Minden regényemet egy úgynevezett war game-mel, vagyis háborús játékkal kezdem. Ezt amerikai politológiai egyetemeken oktatják is, a lényege pedig, hogy egy adott közéleti történés ellenérdekelt szereplőinek mozgását kell megpróbálni kitalálni. Adva van Magyarország, amely két és félszer annyi mezőgazdasági terméket állít elő, mint amennyit mi, magyarok meg tudunk enni és inni. Valahol tehát el kell adni. A tapasztalatok szerint nem a párizsi szupermarketben köt ki a magyar felvágott, hanem a keleti piacon, azon belül is Oroszország egy jelentős felület. Viszont mi történik akkor, ha az Egyesült Államok és Oroszország, illetve az Európai Unió és Oroszország az ukrán válság kapcsán összevész, és a magyar termékeket is – együttműködve az unióval – kitiltjuk az orosz piacról?

– Mikor döntötte el, hogy erről fog írni? Az ukrán konfliktus kirobbanásakor? Az orosz embargó bevezetésekor?
– Bevallom őszintén, először máson törtem a fejem. De az elmúlt egy évben nagyon érdekes dolgok történtek, az emberek erről tudtak is, de mintha nem látnák az összefüggéseket. Az amerikai kitiltási ügy, a paksi atomerőmű bővítése, mind összefügg az ukrán helyzettel. Ez a játszma a nagyhatalmak között zajlik, és 25 év után mi ismét részesei vagyunk. A mostani könyvemben tehát azt szeretném bemutatni, hogy ezek a mozaikok hogyan állnak össze egy egésszé.

– Korábbi könyveiben pedig mintha éppen a jövőt fejtegette volna 2013-ban kiadott, 2015 című kötetében azt taglalta, miként csatázik a politikai, gazdasági elit, és ezt azóta láthatjuk is
– Ha az embernek vannak jól informált kapcsolatai, el tudják mondani, mi zajlik a színfalak mögött. Amikor az Orbán–Simicska-konfliktus a sajtóban is megjelent, az már a végkifejlet volt. Viszont már jóval előtte is voltak érezhető jelei, lehetett tapogatózni, háborús játékot játszani, egy sztorit kidolgozni és regényt írni. Az író ilyenkor azért szurkol, hogy előbb jelenjen meg a könyv, mint a témáról szóló újságcikkek.

– Lehet arányosítani, hogy a könyveiben a színfalak mögött zajló eseményekből mennyi a fikció és mennyi a valóság?
– Lehet, de ezt nem árulom el, mert az olvasók számára éppen ez a regény egyik legizgalmasabb pontja. Hatszáz oldalt „kell” az embereknek elolvasniuk, hatszáz oldalon keresztül kell izgalmas kérdőjelekkel fenntartani az érdeklődést. Az egyik legerősebb eszközöm, amikor az olvasó azon töri a fejét, vajon mi az, ami még fikció, mi az, aminek azért van valóságalapja, és mi az, ami valójában zajlik a háttérben.

– Mennyien jelezték önnek, hogy magukra ismertek egy-egy szereplőben?
– Üzengettek, fogalmazzunk így.

– Sértődötten?
– Olyan üzenetet még nem kaptam, hogy „Kösz, Tomi!”. Hallottam olyat, hogy valaki nagyon mérges volt, mert magára ismert valamelyik szereplőben, én pedig csak csodálkoztam ezen, hiszen az íráskor eszembe sem jutott. Ilyenkor mondjuk utána kellene néznie, hogy miért is látta meg saját magát az adott karakterben. Volt olyan, aki elém állt. És ezt sokkal jobban becsülöm, mint amikor valaki olyan eszközökkel akar bosszút állni, hogy ne jöjjek rá, ki áll mögötte.

– Hogyan próbálták megbosszulni?
– Ebbe inkább nem mennék bele. Engem nem is az egyes szereplők, hanem a struktúra érdekel. Habár egy agrárbárókról szóló könyvben mindenki arra fog gondolni, akinek sok földje van. De már kifejezetten törekszem arra, hogy elmaszatoljam a karaktereket. Még azt is ellenőrzöm, hogy a könyvben szereplő kastély, ahol a szereplők egyeztetnek, nehogy tényleg létezzen.

– Honnan tájékozódik, amikor a színfalak mögött zajló folyamatokat mutatja be?
– A sajtószabadság milyenségét is mutatja, hogy ennyire a fikció szintjén kell írni. Az igazán sajtószabad országokban létezik az a műfaj, hogy az ügyre rálátó szereplők szóba állnak újságírószerű írókkal, és annak tudatában, hogy az holnap nem jelenik meg az újságokban, elmondják, mi történik éppen. Remélem, mi is el fogunk jutni ide. Nekem már sokan elhitték és elhiszik, hogy ebben partner vagyok, és nem is fogom őket kiadni soha. Vannak informátoraim, tudom, hogy mi történik.

– Magyarországon akkor sajtószabadság van vagy nincs?
– Erre nincs egyszerű válasz. A világon sehol sincs sajtószabadság, állandó a harc az újságírók és az őket befolyásoló politikai vagy gazdasági erők között. Évekkel korábban azt gondoltam, hogy a sajtószabadság korlátozása ugyanolyan lesz Magyarországon, mint a nyugati világban. Vagyis hogy a politika kiszáll, de nagyon erős gazdasági kontroll lesz. Most viszont azt tapasztalom, hogy ezt a gazdasági kontrollt nálunk politikai célokra is használják, politikai típusú cenzúrára. Sokan bírálják, hogy a kormány által finanszírozott állami televízióban nem leplezik le a kormánytagok baráti körének esetleges kétes ügyeit. De hol tesznek máshogy? Mégis, mindenről értesülhetnek az emberek, hírportálokról, blogokról.

– Életének egy részét Amerikában tölti, mi a tapasztalata, mit gondolnak ott rólunk?
– Huszonöt évvel a hidegháború vége után azt kezdem látni, hogy már nem Nyugat- és Kelet-Európában gondolkozik az Egyesült Államok, ez kezd megváltozni. Tapasztalatom szerint ma úgy néz ki, hogy van az atlanti világ, benne Franciaországgal, Nagy-Britanniával, Spanyolországgal, van Közép-Európa Németországgal, Svájccal, Ausztriával, vagy éppen Olaszországgal, és van a Balkán. Mi igazából afféle kompország vagyunk Közép-Európa keleti fele és a Balkán között.

Frei Tamás Pécsett született 1966-ban. Egyetemi tanulmányait az ELTE jogtudományi karán kezdte, majd tanult Moszkvában, a nemzetközi kapcsolatok intézetében (1986–1989). Washingtonban médiamenedzsmentet, a Tennessee-i Állami Egyetemen pedig televíziózást hallgatott
1992–1993 között. Az Amerikai Egyesült Államokban forgatókönyvírást és dramaturgiát tanult. Ösztöndíjas volt a svájci közrádióban. 1988-tól interjúkat készített a 168 Órának. 1991-ben a Magyar Rádió külpolitikai rovatánál kezdte pályáját mint szerkesztő-riporter. Két évig hírszerkesztőként dolgozott a Danubius Rádió német nyelvű adásának, de 1994-ben elbocsátották. 1993–1995 között a Magyar Televízió Esti Egyenleg című műsorát vezette, majd a Nap TV műsorvezető-riportere lett. 1996-ban indította el Frei Dosszié című műsorát a Magyar Televízióban, ahonnan az RTL Klubhoz igazolt, majd a TV2-n folytatta a pályafutását. A Dosszié 13 éven át, 2008-ig futott.

(Forrás: Wikipédia)

– Melyik irányba tart ez a komp? Közép-Európa vagy a Balkán?
– Amerikai oldalon azt látom, hogy a türelem fogy. Nem volt véletlen, amit az amerikai nagykövet a napokban elmondott. Habár korábban André Goodfriend ügyét igyekezett a kormány elintézni azzal, hogy egy túlbuzgó ügyvivőről van szó, valójában ez nem így volt. Teljesen mindegy, ki a nagykövet vagy az ügyvivő, azt fogja mondani, ami az amerikai külpolitikai álláspont Washingtonban. Az Egyesült Államok azt gondolja rólunk, amit Colleen Bell nemrég elmondott.

– Akkor a Balkán az irány?
– Alapjában igen, mégsem ennyire egyértelmű a helyzet. Ez pedig már nem rajtunk, hanem Amerikán múlik. Az Egyesült Államok most értékeli át, hogy mit hibázott el ebben a régióban az elmúlt 10-15 évben. Tapasztalatom szerint úgy érzik, nagyon-nagyon túlnyerték magukat az oroszokkal szemben, hiba volt ennyire sarokba szorítani Oroszországot. Van az a vélekedés, hogy amennyiben Oroszországnak normális védelmi zónái vannak, akkor nem egy agresszív állam. Míg a hidegháború idején 1600 kilométeres volt ez a pufferzóna, mert ennyi választotta el Berlint és Szentpétervárt, mára ez a távolság nullára apadt. Másrészről viszont azt is gondolják, hogy Oroszország mindig is egy féldiktatórikus, erőszakos, nem demokratikus, durva ország lesz. Emiatt egyre több amerikai cég vonul ki Oroszországból, amit tudnak, inkább eladnak. Azt gondolom, hogy Amerika szerint ezt kellene értenünk nekünk is.

– És értjük? Nem elfeledkezve Paks II-ről például
– Próbálom optimistán szemlélni a dolgokat, és azt mondom, hogy sokan értik. De mégsem mindenki, ezért szerintem sajnos erősebb jelek kellenek. Amerikának több eszköze is van. Az első a politikai, a második a gazdasági, a végső pedig – mint azt már sokszor láttuk a világban – a katonai. Nálunk a színfalak mögötti politikai nyomásgyakorlás kezdődött el, elég emlékezni a kitiltási ügyre. De ez az üzenet nem volt elég egyértelmű. A következő lépésként már nyilvánosan is elmondták kritikájukat. Ez még mindig az első kategóriába tartozik, nincs egyetlen amerikai cég gyártósora sem leállítva, nem vonult ki egyetlen amerikai vállalat sem Magyarországról. Csupán a politikai eszköztárból húztak elő egy erősebb kártyát. Az messzire vezet, hogy meddig lehet a nagy szabadságharcot vívni. Szerintem előbb-utóbb Washington és Moszkva között kell választani. Én az előbbivel szeretnék jóban lenni.

– Korábban az Ulpius-ház adta ki a könyveit, a kiadó azonban csődbe ment. Mennyit veszített?
– Sokat. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a könyveim sikeresek voltak – négyszázezer példányt adtunk el –, így más kiadók is szerettek volna leszerződtetni. Hosszú évekbe fog telni, míg reményeim szerint a veszteségeim egy részét kompenzálom, de még így is több tízmilliós bukásról beszélünk. Ráadásul Magyarországon a meg nem kapott jövedelem után is be kell fizetni az áfát.

– Most az Alexandránál van, és hallani, hogy a cégnek pénzügyi nehézségei vannak. Nem aggódik?
– Az Ulpius-házról soha nem lehetett hallani semmit, és kiderült, hogy totál káosz az egész, uzsorapénzekből, bután üzemeltetett, az égről a csillagokat is lehazudó kiadó volt. Az Alexandrának lehet látni a problémáit, mert nyílt lapokkal játszik a tulajdonos, nem hazudik. A könyvpiacon mindenkinek vannak gondjai, a tapasztalataim alapján én jobban megbízom abban, aki ezt nem tagadja le.

– Frei Tamás nevéről ma is sokaknak eszébe jut az ominózus 2001-es riport, amikor egy bérgyilkosnak mondott férfinak feltette a kérdést: mennyiért ölné meg a magyar miniszterelnököt. Majdnem tizenöt év távlatából hogyan látja azt a műsort?
– Az a tanulság, hogy egy riporter nem bízhatja el magát annyira, hogy azt gondolja, az alvilággal lehet alkut kötni. Az alvilággal nem lehet szóba állni. Fordul egyet a kocka, és olyan durván pórul jár az ember, hogy élete végéig együtt kell vele élnie. Abban a játszmában mindenki az alvilág elképzelései szerint mozdult akarva, akaratlanul.

– Leforgatná újra?
– Nem. Ma már kényelmesen, mosolyogva képes vagyok a távolból visszatekinteni. Ez persze az én hibámat nem fogja semmissé tenni.