Ózd életpályamodellt kínál, igény is volna rá

Háromszázezer forintos családalapítást segítő támogatást vezet be a jobbikos önkormányzat. Azért persze feltételek is vannak.

A 22 éves Radics Szandra is azt mondja, jól jönne a háromszázezer, de nekik is gond munkát szerezni. Férjével eddig vasaztak és fát szedtek a környéken, nem mellesleg már három gyermekük is van, úgyhogy ezért sem vehetik igénybe a családalapítást segítő támogatást.

A csíkos pantallós Forgács Zsolt csak áll a sárban keresztbe font kézzel, úgy hallgatja beszélgetésünket. Egyszer csak közbeszól: olyan ez, mint az újrakezdés volt régen. Azt nem tudja elmagyarázni, hogy mire is gondol, de azt hosszan ecseteli, hogy bonyolult állást szerezni a környéken, még közmunkát is.

Mindez csak aláhúzza azt, amiről Váradi Józseffel az irodájában a cigány, a magyar és az uniós zászló alatt ülve beszélgettünk. Az elnök is jónak tartja a városi kezdeményezést, mert felelősségteljes gyermekvállalásra buzdít.

– Tizennégy-tizenöt évesen nem állnak készen erre – mondja, hozzátéve, hogy a 300 ezer bizony komoly összegnek számít az induláskor egy olyan vidéken, ahol körülbelül nettó 100 ezer forint a fizetés. Ráadásul a középiskolai ösztöndíj szerinte véget vethet annak a gyakorlatnak is, hogy a jobb képességű gyerekeket, amint lehet, kiíratják Ózdról a szüleik. Úgyhogy mehetnek Miskolcra vagy Kazincbarcikára.

Megtudjuk tőle, hogy az elvándorlás bizony a cigányságot is érinti, de elsősorban nem Kanada az úti céljuk, hanem Anglia. Váradi azért bízik a programban, mert helyi. Elmeséli, hogy a Hétesen számtalan, Budapesten „jól kitalált” kezdeményezés is befucscsolt már. Szomorúan beszél az ORÖ-féle Híd a munka világába programról is, szerinte jó lehetőség lett volna, csak hát a képviselők nem arra költötték a pénzt, amire szánták.

Váradi elvisz minket a frissen felújított Velence-telepre. A munka most is zajlik az egykori acélgyár elitjének otthont adó városrészen, de egészen másképp néznek már ki a jellegzetes, „kétsátras” tetejű házak, mint néhány éve. A megállított, ecsetfrizurás roma srácok is csak akkor lesznek harsányabbak, amikor arról kérdezzük őket, használnak-e biofüvet. Inkább a bulira költenének, de nem ám a családalapítást segítő támogatásból: az mind a gyerekre menne. Ruhára, bútorra. De gyerekről addig szó sem lehet, amíg nincs meg az iskola. Itt elválunk Váradi Józseftől. Búcsúzóul arra kér, írjunk valami szépet is Ózdról.

Janiczak Dávid polgármesterrel is az irodájában ülünk le beszélgetni. Pontosabban a teraszán nézzük a szemben álló panelházakat. Janiczak cigarettájával mutat a tömb felé, nem véletlenül.

– Azt tervezzük, hogy idővel felemeljük a családalapítási támogatást egy-másfél millió forintra. Ennyiből itt már lakást is lehet venni, igaz, felújításra szorulót – mondja.

Védőnők segítségével a tavalyi adatokra támaszkodva kiszámolták, hogy 35 millió forintba kerülne a városnak a családsegítés, és 7 millióba az ösztöndíj. Megjegyzi, hogy első körben a 20 és 30 év közötti korosztályt célozták meg, de végül inkább felfelé nyitottá tették. Belefért. A kiadásokra Janiczak fogalmazása szerint az Ózd egymilliárdos tartalékkal bíró költségvetése a fedezet.

– Takarékoskodunk, és talán a mienk az egyetlen olyan önkormányzat az országban, amelyik lefelé, és nem felfelé szokott alkudni – magyarázza. Sikeresnek akkor nevezné a támogatási programokat, ha már megterhelnék a költségvetést.

A kezdeményezést egy „ózdi életpályamodell” kezdő elemeinek tartja. Nem tudja, hogy más település dolgozott-e már ki ilyet, de ők megtették, ugyanis rohamosan fogy és öregedik az egykori iparfellegvár lakossága. Csak egy hozzávetőleges adat: a nyolcvanas évek végén 47 ezren éltek itt, ma a népesség papíron 33 ezer fő, de rengetegen élnek máshol, csak nem jelentkeztek még be új fővárosi, miskolci vagy éppen külföldi lakcímükre.

A folyamatot úgy próbálják megállítani, hogy a támogatott középiskolai évek után az érettségizett ózdi diákok olyan, a Miskolci Egyetem által működtetett főiskolai szakokon tanulhatnak tovább, amelyek elvégzése után a helyi munkáltatóktól máris állást kapnak. – Nyolc mérnöknek már most munkát tudnának adni itt Ózdon az egyik gyárnál – mondja Janiczak. Rezzenéstelen arccal jegyzi meg, hogy a Hétesen panaszkodó cigányoknak is tudnak közmunkát biztosítani, ha jelentkeznek. Elmondása szerint az is rekord volt, hogy tavaly több mint 1800 közfoglalkoztatottat alkalmaztak, idén pedig már kétezernél is többet.

A sikerjelentés után nem lehet megkerülni a kérdést, úgyhogy fel is tesszük a hétesi Váradi Rajmund után szabadon: az életkorhatárral és a kötelező munkaviszonnyal létrehozott „furfang” hátterében az áll-e, hogy a cigányok kimaradjanak a családtámogatásból. Nemleges választ kapunk.

– Én azt vallom, hogy előbb le kell tenni valamit a nemzet asztalára, utána lehet venni is róla – mondja a polgármester, aki nem tart attól, hogy a 300 ezres hír hallatára elözönlenék a környékbeli falvak lakói Ózdot. Janiczak úgy van vele, hogy jöjjenek, ha megfelelnek a kritériumoknak. Ráadásul rengeteg bérlakásuk is van. Ő is úgy búcsúzik tőlünk, mint Váradi József: megkér, hogy valami jót is írjunk a városról.

Gyalog indulunk el a panelsorok mentén. Az egyik szürke ház előtt színesre festették a falat, itt olvasható, hogy Ózd az újrakezdés városa. Az utca nyüzsög, de az ablakok szinte mindenhol zárva vannak, sokon látszik, hogy rég voltak már kinyitva. A nyitottakon kizárólag ősz fejek kukucskálnak ki, egy kivételével: itt egy cigány fiatalember végez felújítást, nemes egyszerűséggel hajítja ki a járdára a lefeszített, lecserélendő keretet. Ennek a háznak a tövében bújik meg több bezárt üzlet között a Csipegető büfé. Amikor elmondjuk, hogy miért jöttünk, egy férfi csak legyint: majd az okosok döntenek a fejünk felett. A Miskolcról idejáró csaposnak tetszik, ahogy „próbálkozik a Dávid”, de saját városából hoz példát arra, hogy mekkora a baj. Állítása szerint két lépcsőház is van a házukban, ami kiürült már. Folyamatosan az „állam bácsit” emlegeti, amikor a javaslatról beszél; amikor utoljára jelezzük neki, hogy ez helyi, önkormányzati kezdeményezés, akkor így csattan fel: az rendben van, de itt olyan a helyzet, hogy azért az államnak is be kellene avatkoznia, mert a középosztály alatt mindenki el lett itt kaszálva.

Egy tagbaszakadt vendég pedig kevesli a pénzt, mert szerinte már rezsire hipp-hopp elmenne. Vizespohárba kitöltött szilvapálinkáját szorongatva kezdi sorolni a bajokat: Szlovákiába toboroznak munkaerőt, és mennek is az emberek, elvégre már az is vonzó, hogy euróban kapják a fizetésüket. Arra a kérdésünkre, hogy a fiatalok elvándorlása vagy a munkanélküliség a nagyobb probléma, kicsit indulatos lesz.

– Hogy a fiatalok?! A lépcsőházunkban egy hetvenéves öregaszszony fog kiköltözni a napokban Angliába. Mindkét fia ott él már, és nem akar itt egyedül maradni.

– Milyen jót beszélgettünk – zárja a csevegést a csapos, majd a következő mondatát azzal kezdi, hogy „írják meg...” Biztos ő is azt szeretné, hogy szépet vagy jót írjunk Ózdról, gondoljuk, de nem. – Azt írják meg, hogy nullán van ez a város.

A buszpályaudvaron nem találkozunk bőröndös emberekkel. Betérünk a Martini büfébe, ahol két dolog tűnik fel. Az első, hogy sorba kell állni hétköznap kora délután, annyian vannak. A másik, hogy mindenki ugyanazt az olcsó hazai sört issza, és vodkával, pálinkával kíséri le. Egy kopasz, láncos férfi áll csak a pult mellett, aki importsöréhez sötét keserűt fogyaszt.

– Kit kell megverni? – ajánlkozik viccesen munkára Attila, de közönyös fintor ül ki az arcára, amikor a családtámogatásról kérdezzük. – Csinálják csak, engem nem érdekel – mondja, megjegyezve, ő már évekkel ezelőtt kiment dolgozni Hollandiába, majd Németországba. Előbbi ország, ahogy Attila fogalmaz, „meg is ette” a családját. Ózdról pedig, úgy érezte, el kell mennie, mivel két munkahelyen is dolgozott, de az is kevés volt. Ment tehát, és vitt is magával legalább nyolcvan ózdit. Most annyit keres, amennyit el sem tudott volna képzelni idehaza.

És hogy mire elég szerinte az a bizonyos háromszázezer forint? Attila szerint a kocsmában nem sokat, „egy-két nap alatt elmegy”.

– Máshol meg? Hogy fogalmazzam meg, hogy ne sértsek meg senkit? – Attila itt hosszan elgondolkozik. De inkább felhajtja a maradék sört és a keserűt is, beteszi a fülhallgatóit, és elindul a centrum felé.

Mi a másik irányba megyünk, a csemetekertet nézzük meg a Csónakázó-tó partján. Janiczak ötlete volt ez is, minden ózdi gyermeknek ültethetnek itt egy fát a szülei. A fiúk juhar-, a lányok hársfát kapnak. Tavaly novemberben ültették az elsőt, azóta tucatnyi követte. Egyszer talán tényleg liget lesz majd itt.

Lehet, hogy addigra már az acélgyár félbevágott csarnoka sem fog ott feketélleni, és eldől majd az a sakkparti is, amelyet a közeli ipari romok mohás, pepita metlachikockáin játszik a becsorgó víz és az idő. Egy viszont biztos: mire hazaindulunk, az eső elállt.