Ma van egy éve, hogy Kristóf Attila elment. Hiányzik az olvasóknak, hiányzik nekünk is, a szerkesztőségben. Kiegyensúlyozott volt, emberközpontú, nem mártotta vérbe a tollát. Jól állt neki a polgári újságírás. Kevesen művelik ma azt a tárcaműfajt, amely számára a legotthonosabb megnyilvánulási forma volt. Életünk mindennapjait befolyásoló, látszólag lényegtelen tényekről, jelenségekről írt. Mindegy volt, hogy hajléktalan ismerősét vagy a gyógyszercsomagolást választotta témául, hogy Natasa kutyájáról írt-e vagy a csopaki nádas susogásáról. Személyessége sosem volt tolakodó, szerénysége csak kiemelte tudását, bölcs iróniáját, betegségével növekvő rezignáltságát, amelyet átszőtt az Isten világa felé fordulás békéje.
Nem véletlenül adta kedden és szombaton megjelent hatvansorosaiból szőtt sorozatának címéül azt, hogy „Én nem tudom ”. Egy dölyfös világnak üzent, azoknak, akik véleményükben mindig határtalanul biztosak, akik mindig mindent tudnak, sőt eleve jobban tudnak, s akik szégyellik az emberre oly jellemző elbizonytalanodást.
Tudta, aki sosem kételkedik önmagában, saját ítéleteiben, az nemcsak nyomasztó társasággá válik, hanem önmagát akadályozza meg egy elmélyültebb tudás megszerzésében. Átélt katolicizmusához hozzájárultak beszélgetései Jelenits István piarista szerzetestanárral. Makacsul össze akarta rakni a dolgokat, a földieket, az égieket is. Készült, készítette a lelkét. Ebben a rákészülésben a társadalmi, politikai kérdések éppúgy, mint a nevével összefonódott lap, a Magyar Nemzet körüli hullámverések már éppen csak megérintették. Utolsó írásait egyre többször uralta a hit tágassága, és a távolodás a mindennapoktól. De valahogy azt a benyomást keltve, mintha semmi sem változott volna se körülötte, se benne. S hogy elhiggyük bizonytalanságát, volt ereje ahhoz, hogy soha ne írja le: én tudom.
