Pál Feri elmondta, mi teszi a családot

A népszerű pap szerint fontosabbnak kellene lennie a társunknak, mint annak, hogy igazunk legyen.

Persze, van abban valami ironikus, amikor sorra ragadnak mikrofont vezérigazgatók és médiavezetők, eldicsekedve számaikkal, költéseikkel, bevételeikkel, majd érkezik Pál Feri, és elmondja: a lényeg nem ebben rejlik. Tornay Gábor juthat eszünkbe, aki a Heti Válasz tavaly karácsonyi számának interjújában számolt be róla: hét számjegyű fizetéséről lemondva vonult vissza, megújította hitét, elege volt belőle, hogy úgy érzi magát, „mint egy pénzgyártó gép”. Pál Feri előadásának egyik kérdése pedig találóbb nem is lehetett volna: „kulcsszavaitok nektek, hogy fejlődés, növekedés, innováció?” Szerinte ezek nem lehetnének, ha nem engedjük el azt, amik éppen vagyunk, ha nem tudjuk felülmúlni önmagunkat.

Ez az önfelülmúlás ugyanakkor már a harmadik dimenziója volt az önmegvalósításnak, amiről hosszabban beszélt előadásában. Szerinte ma sokan mondják magukat autonómnak úgy, hogy csak individuálist értenek alatta: egy valóban autonóm személy viszont szabadon tud kooperálni, közösségben élni. Míg az önmegvalósítás első dimenziója az önkifejezés, a második már az önátadás: magunkat így jobban bontakoztathatjuk ki, mintha csak egyedül vagyunk. Egy szerelemben is épp az a csodás, mondta a lelkipásztor, hogy néha kifejezhetem magam, néha alkalmazkodhatom. A család pedig egyébként sem az a hely, ahol bárkinek igaza lehetne: pontosabban, ha az egyiknek van, az a másikat csak gazdagítja. Az otthoni vitában is meg kell állni egy ponton:

mit akartok, hogy igazatok legyen vagy hogy boldogok legyetek?

– tette fel a kérdést. Szerinte a másik fél fontosabb kell legyen, minthogy megint nekünk lehessen igazunk. Vagy amit a Heti Válasznak 2011-ben adott interjújában, Kierkegaardra hivatkozva elmondott: a tökéletes szeretet azt szeretni, aki boldogtalanná tett. „Vagyis tudom a társamat annyira értékesnek tartani, hogy érte még a boldogtalan időszakokat is vállalom. ( ) Ha egy ponton túl nagyon ragaszkodunk az ideálokhoz, azok könnyen elvárássá válnak a társunk felé, és már nem segítenek bennünket, mert éppen azokat a realitásokat fedik el, amelyekkel ideje volna szembenéznünk” – mondta akkor.

A versengésről, harcról is érdekes véleménnyel volt ezúttal a pap: eszerint az egészséges lélek legmélyén nem a harcra való késztetés van, „az agresszió nem alapmotívum”, és pont akkor jelenik meg, mikor nem tudunk együttműködni. A tengerentúlon pedig a versengésnek „nem az az értelme, hogy kinyírnak”, szemben a nálunk láthatóakkal, hanem hogy valaki meg tudja találni a helyét a közösségben. „A versengés önmagam nemesedésének útja.”

Így, ha valakinek nem okoz örömet az együttműködés, az épp azt tárja fel a lelkipásztor szerint, milyen a sérült ember. Felelevenített egy kutatást is, amiben hét személynek adnak fejenként öt dollárt, de azt mondják, ha négyen beadják a közösbe, mind a heten kapnak majd még tízet. Mindenki jobban járna, mégsem jön össze: van, aki úgy okoskodik, hogy majd más beadja, neki pedig még több lesz, de akad a pesszimista is, aki inkább nem adja be, mert fél, hogy elég ember híján végül nullán állhat majd. Az együttműködés hiányának oka pedig az angyalföldi pap szerint nem a félelem, hanem a mohóság.

A mentálhigiénés szakember előadásait persze élőben kell hallani, esetleg videón nézni: jellegzetes mozdulatai, ide-oda ugrálása, stand-upos beszédmódja és a könnyedebb történetek valójában épp a komolyabb mondanivaló átadását segítik. Így volt ez Siófokon is, ahol ugyan újra és újra nevetésben tört ki a közönség, de aztán egyszer csak már azt fejtegette a pap, hogy fontosabb kell legyen a másik saját igazunknál, a csend pedig beszédesebb nem is lehetett volna.