Kiszelly Zoltán politológus
A kérdésre akkor tudunk jól válaszolni, ha külön-külön megvizsgáljuk a politika és az irgalom szavak jelentését, illetve ezek egymáshoz való viszonyát.
Politika alatt általában egy közösség együttélését kötelező érvénnyel szabályozó döntések (törvények) vitáját, elfogadását és végrehajtását értjük, amelynek során több társadalmi csoport értéke és érdeke is ütközik.
A 1989–90-es tárgyalásos átmenet konszenzusos demokráciát hozott: a legfontosabb (kétharmados) törvényekben legalább a két legnagyobb parlamenti pártnak meg kell(ene) egyeznie. Szerencsés esetben ez a megegyezés nemcsak a politika központi intézményeire (pl. az Alkotmánybíróságra) vonatkozik, hanem kiterjed olyan szakpolitikákra (pl. az oktatásra) is, amelyek csak több cikluson keresztül fejtik ki hatásukat.
Az 1990-es első szabad választás óta a magyar politika fokozatosan eltávolodott ettől a konszenzusos modelltől, és egyre inkább többségi modellé vált. Ebben a modellben a többségi választói felhatalmazás alapján a kormány érdemi változásokat eszközöl, és nem mindig veszi figyelembe az ellenzéki pártok által képviselt társadalmi csoportok értékeit és érdekeit. Az irgalom, vagyis annak felismerése, hogy „bánjunk másokkal is úgy, ahogyan szeretnénk, hogy ők is bánjanak velünk!”, a játékelméletben a közepes és hosszú idősíkban való gondolkodással és a nyertes-nyertes játszmával írható le.
Kétezer-tíz után az ország, ha lehet, még inkább a többségi demokrácia irányába mozdult el, a parlamenti kétharmad birtokában a kormánypártok konszenzus nélkül is tudtak érdemi döntést hozni. Éltek is ezzel a választói felhatalmazással, így a „rendszerváltás rendszerét” a „nemzeti együttműködés rendszere” váltotta fel.
A konszenzus hiányából a kormánypártok számára a többségi helyzet fenntartásának „szükségszerűsége” következik, ami a játékelméletben a rövid távú idősík, valamint a nyertes-vesztes játszma fogalmaival írható le. Ebben a modellben nincs helye az irgalomnak, mert az a kormánypártok vélt vagy valós nyertes pozícióját vesztessé változtatná, illetve az ellenzéket adott esetben megfosztaná a „totális” győzelemtől.
Amikor ketten elkeseredetten veszekednek a nyertes-vesztes játszma mentén, könnyen eljöhet egy olyan harmadik ideje, aki pont a konszenzusteremtés igényével lép fel.
Kukorelly Endre író
Nincs irgalom. Erbarme dich, mein Gott, um meiner Zähren willen! – kommentálja Bach Máté-passiójának 47. számú áriája Jézus Péter általi megtagadását és Péter bűnbánatát: Schaue hier, Herz und Auge / weint vor dir bitterlich. Erbarme dich, mein Gott – irgalmazz nekem, Istenem, könnyeimért; nézd, itt előtted szívem, és szemem keserűen zokog.
Ez megfog. Most nagyon alulfogalmazok. Megragad. Elenged persze, nagy művek elragadnak, mint az örvény, lerántanak, de el is engednek, ha tudod kezelni. Megvált/változtat, de hagyja is, hogy magad legyél. Erbarmung, oké, nem lehetsz mindig irgalmas. Wir haben Angst und sind allein, Gott weil ich will kein Engel sein, ez nem Bach, hanem a Rammstein, nem, nem, én tényleg nem akarok angyal lenni. Nem szeretek mindenkit. Az embereket úgy általában. Emeld föl lelkedet, aztán – hogy kéne ezt jól mondani – tedd le. Tedd helyre. A politikai kétosztat, nincs irgalom, darálja egymást. Senki soha semmit nem enged a másiknak, tipikus vesztes-vesztes mérkőzés, a daráló is földarálódik. Annyi az esélyed, hogy kilépsz belőle. Van esélyed kilépni? Senki nem csak rossz és jó, a szenvedést nem egyes rosszak okozzák – mi okozzuk. Seht auf unsre Schuld, nézzetek a bűneinkre, áll a passió nyitókórusában. Oké, ne vedd föl mindig. Néha vedd föl. Aztán ereszd el. „Közönyös a világ az ember / Önző, falékony húsdarab, / Miképp a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap. / S ha elsöpört egy ivadékot / Ama vén kertész, a halál, / Más kél megint, ha nem rosszabb, de / Nem is jobb a tavalyinál.” Arany: Kertben. Ez megy. Ebben az évben mintha túl sokan haltak volna meg. Túl sokan meghalnak.
Csaba László közgazdász
E jelenséget legalább öt tényező magyarázhatja.
1. A világháló és a mobil eszközök világában jelentősen megnőtt az ingerküszöb, amit nem kis részben ezen eszközök működtetői, de hasonlóképp megfontolatlan használói egymást erősítve tartanak fenn. Keményen, nagyot kell szólni, hogy képbe kerüljünk.
2. A közéletet a populista tartalmak uralják, hogy „mindenki megértse”. A fehér és a fekete, amely a negyven másodperces tv-klipbe vagy az öt másodperces mobilüzenetbe belefér: csak ez létezik a virtuális térben. A leszámolás minden krimi kulcseleme. A kompromisszum fogalma az árulással, a tehetetlenséggel azonosult. Ebben tudatos hatalomgyakorlási technikák és a közönség lebecsülése egyaránt szerepet játszik.
3. A jövőkép hiányát a legegyszerűbb az ellenség mesterkedésére, a visszahúzó erőkre és a világ-összeesküvésre visszavezetni. Régi magyar hagyomány, hogy saját fogyatkozásunkért a külvilág felelős.
4. A személyiségek hiánya – amit finoman a politika professzionalizálódásának neveznek – megköveteli, hogy a kontúrtalan, azonosíthatatlan közszereplők nevesíthetők legyenek.
5. Az értékrend hiánya, a rövid távú anyagi és haszoni célszerűség hajszolása érzéketlenné tesz még a „ma nekem, holnap neked” típusú mérlegelésre is. Némelyek elhiszik, hogy a bulinak sosem lesz vége, és akkor a „ma nekem és holnap is nekem” a férfias, eredményes, kézenfekvő stílus – és tartalom is.
Hofher József jezsuita szerzetes
Az irgalmasság nem politikai kategória. A politika mint közéleti tevékenység az átlagember számára a hatalom megragadásának eszköze. Még ha gyakorolja is, általában érdek, megalkuvás, számítás, sunyi ravaszság áll mögötte. Pilátus irgalmat gyakorol Barabás fölött, mégis az egyik legirgalmatlanabb tett volt Jézussal szemben. Az akkori politika érdeke elsősorban Jézus félretétele volt. Egy politikus egyénileg lehet rugalmas, de a politika Ebben nem vagyok biztos.
Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat általános alelnöke
Az igazi irgalom – a másik szenvedésében való osztozás – nem kívánkozik a reflektorfénybe. A reflektorfény pedig nem kíváncsi az irgalomra. Mi azonban jól ismerjük a világ irgalmas arcát.
A jóléti erkély számtalan tagja: írók, művészek, vállalkozók, ügyvédek, kutatók és politikusok kísérnek el minket napról napra az emberi nyomorúság világába. Nem mindenki, de sokan. És jönnek vissza újra és újra. Mert a fájdalommal való személyes találkozás nem hagyja nyugodni az egészséges lelkű embert.
A személyes találkozás. Az emberi nyomorúság megértése társsá, annak hiánya bírává tesz. A távoli együttérzésbe pedig legtöbbször belealszik az ember.
Van egy kép az asztalomon, tavaly júliusban készült a Keleti pályaudvar aluljárójában. A máltai rend akkori nagykövete térdel egy csecsemőjét a karjában tartó anya előtt. Azt hiszem, ez az a póz, ahonnan a világ igazán megérthető. Aki képes erre a mozdulatra, emberi életeket emelhet a létezés rangjára.
Aki nem, ítélkezni fog. Talán mindössze egy térdhajtásnyira van a megoldás.
