Láncfűrésszel mentik meg az időseket

Szigetszentmiklóson példaértékű civil összefogás indult azzal a céllal, hogy többé senki ne fázzon.

– A felhívás, amelyet Robi barátommal tettünk közzé, majd tizenötezer megosztást kapott. Az ország minden pontjáról érkeztek felajánlások, de nekünk Szigetszentmiklósra és környékére kellett szűkítenünk a kört, mert messzebb nem tudunk elmenni a fáért. Viszont remek lenne, ha az ötletet más települések is átvennék – mondja Barabás Botond, akinek helyben körülbelül tíz embert sikerült mozgósítania, akikkel felváltva, hármas csapatokban végzi a munkát hétvégénként.

– Egyszer csatlakozott hozzánk tíz soproni „fűrészmániás” (a Fűrész Mánia nevet viselő internetes oldal közreműködői – a szerk.), akik hozták a saját gépeiket. Azon a napon annyi fát aprítottunk, amennyit máskor három alkalom alatt, és olyan feladatokat is el tudtunk végezni, amihez nekünk amúgy nincs eszközünk – meséli Botond, és mivel faggatózom, kiderül, még egy magassági ágvágó bizony elkelne a munkához.

Időközben az autóból előkerül egy láncfűrész, egy metszőolló és egy rövid ágvágó. Ez a csapat alapfelszerelése. Hamar neki is látnak a munkának. A kerítés mellett túl nagyra nőtt gyomfákat rövidítik meg jócskán. Míg Barabás Botond a fűrészt berregteti, társai a levágott fákat hordják halomba: legallyaznak és talicskára raknak minden tüzelésre alkalmas ágat. Ezeket Janicsek Attila szabadítja meg a gallyaktól, aki mestersége szerint ács, de a téli időszakban nemigen akad munkája. A Facebookról értesült a kezdeményezésről, amelyhez örömmel csatlakozott.

A talicskázásból Kocsis Richárd is kiveszi a részét, aki hétköznap a közeli Auchan raktárrészlegén teljesít szolgálatot, szabadidejében pedig Barabással és a helyi székely kör többi tagjával focizik.

– Ő a kapusunk – veregeti meg barátja vállát Barabás Botond, akiről hamar kiderül: nemcsak a jótékonysági favágást szervezte meg, de az itt élő földijeit is igyekszik egyben tartani. Beszélgetésünk nyomán lassan kibontakozik a háttér: Szigetszentmiklóson száz főt számláló székely közösség él. (Mi más nevet is választhattak volna maguknak, mint a Csillagösvényt?) A közösségi élet csak most alakulgat, de a szüreti mulatságokon már eddig is kilógott a lóláb: saját bandával, szekéren, népviseletben, zászlókkal vonultak fel a székely legények és leányok.

Barabás Botond, aki Kézdivásárhelyen született, még kisiskolásként, 1986-ban hagyta el Erdélyt tanár szüleivel és ikertestvérével együtt.

– Semmink nem volt, hátizsákkal jöttünk, de magyar iskolába akartunk járni, hát váltani kellett. Akkoriban nem volt magyar felsőfokú oktatás Erdélyben, a magyar kisebbségnek nem volt gazdasági ereje, nem volt jövője – mondja a férfi, aki végül a szegedi egyetemen végezte el a jogot, de ha határon innen nőtt is fel, a székely gyökereket sosem tagadhatná le. Bár 2010 óta független képviselőként vesz részt az önkormányzat munkájában, nem érzi magát igazán csapattagnak.

– Olyan vagyok, mint a fában a szú – fogalmaz. – Mindenért keményen meg kell küzdenem. Én már nem hiszek a nagy országos programokban, ma már csak a kis közösségekben hiszek. Az ember csak tettekkel tud segíteni, nem szavakkal vagy programokkal. Szigetszentmiklós például nagyon szerencsés város az adóbevételek tekintetében. Csak az iparűzési adóból hárommilliárd jön be egy évben, igaz, valamiért mégsem tudjuk leaszfaltozni az utcákat – mondja, és fejével a kerítésen túl húzódó, hófödte földút felé bök.

– A munkám közben nagyon sok szegény emberrel találkozom, akiken nem segít senki, mert nem felelnek meg a rendeleti feltételeknek, mivel az egy főre eső jövedelmük meghaladja a negyvenezer forintot. Ezek az emberek többnyire hatvanezer forintból kell megéljenek, ami, jól tudjuk, semmi. Ha valaki idős, vagy beteg gyermeket nevel, esetleg maga is beteg, fát is hiába rendel, nem tudja feldolgozni. Ezek az emberek nem kérnek segítséget. Van bennük büszkeség és egy nagy adag csalódottság is a hivatalok miatt. Inkább leviszik a hőfokot az otthonukban, de nem szólnak, így legtöbbször a szomszédok jelzik, hogy szükségük lenne ránk – mondja Barabás Botond, aki be is szokta jelenteni a szociális osztálynak az így megtalált rászorulókat, hogy vizsgálják meg, milyen támogatásra jogosultak, és intézkedjenek az érdekükben. A fiatal férfi ma is meghatódik, amikor arról a kilencvenkét éves asszonyról beszél, aki maga hasogatta a fát az udvaron, és amikor kivették a fejszét a kezéből és megcsinálták helyette a munkát, egy ideig még mindig bizalmatlanul topogott körülöttük, mert nem hitte el, hogy nem fognak érte pénzt kérni. Így indult minden.

– Elkezdtük, és többé nem lehet kiszállni belőle. Nem is akarunk persze – teszi hozzá nevetve Barabás Botond, akit társaival együtt időnként a feleségek is elkísérnek az akciókra.

Amikor a legemlékezetesebb esetről kérdezem, egy friss élményt említ. A minap egy háromgyerekes székelyföldi család otthonában jártak, ahol a férfi tüdőátültetésre vár. A családfő önhibáján kívül, kikezeletlenül maradt tüdőgyulladásai miatt került nehéz helyzetbe: részben elhalt a tüdeje. A kis ház, amelyben az ötfős család lakik, befejezetlenül áll. Az apa megvette még a hozzávaló anyagokat, de már nincs ereje beépíteni őket.

– Elmentünk, hogy megnézzük, miben segíthetünk. Sírtak az emberek. A mi székely körünkben van asztalos, kőműves, én is tudok segédmunkát vállalni, így fölajánlottuk, hogy a szabadidőnkben megcsináljuk a komplett belső lakrészét ennek a krízishelyzetbe került családnak – mondja.

Az elmúlt hetek szmoghelyzetének apropóján napvilágot látott kimutatások és hozzászólások sokakban gerjesztettek indulatot a szegényekkel szemben, akik jobb híján szemetet, rongyot, vizes fát dobnak a tűzre, hogy nyomorult helyzetükön valamicskét javítsanak. A fokozott légszennyezettségnek azonban nem csak a szegénység vagy a tudatlanság az oka, nagyban felelősek érte azok a nyerészkedő cégek is, amelyek vizes fát szállítanak ki a fagyoskodó kisnyugdíjasnak, akinek nincs módja válogatni.

Ilyen Erzsi néni is, aki néhány utcával lejjebb már várja a frissen kivágott fát. A háza mellett ütött-kopott kis fészerek állnak.

– Ide tegyék le, Botondék – mondja az idős asszony, majd háromágú botjára támaszkodva a nyári konyha felé imbolyog. Lába mellett kis tömzsi kutya billeg. – Puliszka, gyere ide! – biztatja gazdája, de Puliszka szemmel láthatóan tart az idegenektől. Jönne is, maradna is, barátságos szemében bizalmatlansággal vegyes félelem.

A nyári konyhában szebb idők emlékét idézi a régi kredenc, üvege mögött iskolai portrékat támasztanak az olcsó üvegpoharak. Erzsi néni fájdalmasan lezöttyen a székre a vaskályha mellé, és mesélni kezd. Harminc évig tűrt rossz házasságról, a fekélyről, ami nyolcadik éve eszi a lába húsát, a három gyerekről, akit egyedül nevelt, eltört és rosszul összeforrt könyökéről, amely annyira fáj, hogy a múltkor már nem bírta behozni a tűzifát, kénytelen volt gázzal fűteni.

– A nyugdíjam hatvanegyezer-négyszáznegyvennégy forint, abból huszonnyolcezret levonnak a házra, mióta megcsináltattam a tetőt. A rezsi is elvisz vagy nyolcezret, és akkor a gázt még nem is számoltam – sorolja, amikor a kiadásairól kérdezem. A fából, aminek négyezer-ötszáz forint mázsája (ami jó, ha két napra elég), negyvenkét mázsát hozatott eddig, de már nem sok van belőle. A mostani fagyok idején egy hét alatt fogyott annyi tüzelő, mint máskor egy hónapban.

– Nézze meg – emel fel nehézkesen egy rönköt a kályha mellől –, olyan vizes, hogy amikor kettévágom a fejszével, még sír a fa. Így hozzák, én meg széthasogatom, leteszem ide száradni, mert különben nincs fűtőértéke; mire megszárad, kifüstölődik a kéményen.

A hatvanöt éves, sánta asszony, akinek törött karja látványosan rövidebb, mint a bal, s aki harminckilenc éves kora óta le van százalékolva különböző szív- és tüdőbetegségek miatt, igyekszik megnyugtatni, amikor látja, hogy hüledezem: – Szeretek fát vágni, azzal sportolok.

Barabásék azért jobbnak látják odakint méretre szeletelni a farönköket, amelyek még akkor is rendületlenül hullanak a halomra, amikor kilépek a nyári konyhából az udvar szürke fényébe.

Hirtelen nem jut több, jobb sem az eszembe annál, mint amit a másfél évvel ezelőtt feltett hirdetés alatt olvastam az egyik kommentelőtől: „Nem itt tartana a világ, ha mindenkit csak feleennyi jósággal áldott volna meg az Isten. Le a kalappal előttetek, fiúk!”