Teleki nemzetiségi térképe bizonyítja az igazunkat

Huszár Károly miniszterelnök köszönti Apponyi Albert küldöttségvezetőt: Érezzük és tudjuk, hogy ezer év jogán bátran elmondhatjuk: minket megsemmisíteni nem lehet, mert mi élni akarunk és élni fogunk.

Gratz Gusztáv A forradalmak kora című művében elemez. „Ha kritikával lehet illetni azt az imponáló munkát, amelyet a békeküldöttség végzett, az leginkább arra vonatkozik, hogy a békeküldöttség nagyon is sok jegyzéket, emlékiratot, statisztikai összeállítást és térképet juttatott el a békekonferenciához – többet, mint amennyit ennek tagjai elolvasni és megemészteni képesek voltak.” Rámutat: „A jegyzékek igen nagy része nem számolt kellően az ellenfél gondolkodásmódjával. Az erősen jogi szellem, amely a magyarság politikájában mindig megnyilvánult, korántsem általános, sőt mondhatni, hogy ezen a fokon egyedülálló jelenség. […] A magyar nemzet az őt jellemző jogi érzékkel azt hitte, hogy ha beigazolja valamely területnek jogszerű birtokát, azt tőle nem lehet elvenni, mint ahogyan nem lehet elvenni annak vagyonát, ki annak jogszerű eredetét be tudja bizonyítani. Amikor e könyv szerzője egy ízben valamelyik angol diplomatának bebizonyítani igyekezett, hogy az egységes Magyarország ezer év óta áll fenn, az illető szárazon azzal válaszolt: »Time to change« – akkor ideje, hogy változás következzék be.”

A Pesti Hírlap beszámol a térkép sorsáról, amelyet Lloyd George és Clemenceau is megcsodált, amikor Apponyi bemutatta. „A mellékletek között van Teleki Pál nemzetiségi térképe, amelyik a maga nemében páratlan. Itt érdekes lesz talán annak a megemlítése, hogy a románok, amikor Budapestre érkeztek, rögtön jelentkeztek abban a nyomdában, ahol ezek a térképek készültek, és a köveket, amelyek a nyomtatáshoz szükségesek, összetörték. Azóta azonban újra fennakadás nélkül nyomtatják ezeket a térképeket Hollandiában.”

A Pesti Hírlap interjút közöl Teleki Pállal. „Minden eddigi nemzetiségi térkép megelégedett azzal, hogy ugyanazzal a színnel festette be mindazt a területet, amelyen valamelyik nemzetiség többségben volt. Azzal, hogy az egyik területen sűrűbb, a másikon ritkább volt a népesség, semmit sem törődött. Az ilyen nemzetiségi térképen Budapest városának és környékének vagy a fogarasi hegyeknek ugyanaz volt a jelentősége, dacára annak, hogy az egyik helyen néhány ember, a másik helyen pedig sok száz vagy sok ezer lakos esik egy négyzetkilométerre. […] A föladat az volt: aránylag annyi színmennyiség legyen csak a térképen, amennyi nemzetiség az illető területen tényleg él, és minden nemzetiség lélekszámaránya megfelelő viszonyban legyen a neki juttatott szín mennyiségével. […] A magyarság piros színt kapott a térképen. Ez nem volt véletlen vagy kiszámított technikai fogás, mert nemzetközi szokás, hogy az ilyen térképeken minden nemzet piros színnel jelzi önmagát. […] a térkép csak úgy piroslott a magyarságtól. A franciák ezért hívják az én térképemet »La carte Rouge«-nak. […] Az eredmény frappánssága magamat is meglepett, arról azonban én nem tehetek, hogy a románok igazsága a térképen kedvezőtlen.”