Emiatt már a XVII. században sokfelé rendeletekkel kellett korlátozni az erdők irtását, ekkor jelenik meg az erdészszakma is és a gondolat, hogy a kivágott erdők helyén mindig újat kell nevelni, megőrizve ezzel a természeti erőforrásokat. A változás azonban csak lassan következett be, a mélypont pedig a XVIII. század végére és a XIX. század elejére jött el, ekkor fogyott legjobban az erdőterületek nagysága.
Ezután a jogszabályi szigorításoknak is köszönhetően a csökkenés üteme először lelassult, majd az erdőterület növekedésnek indult. A XIX. században már Magyarországon is volt erdőtörvény, az elmúlt száz évben pedig meg is dupláztuk az erdőterületünket. A gondot azonban az jelentette, hogy a művelésbe bevont területeken egykorú, fafajokban szegényebb erdők vették át a korábbi őserdők helyét. – Európa más területein jellemző volt, hogy nagy területeken fenyveseket alakítottak ki, sajnos olyan helyeken is, ahol korábban lombos erdők álltak. Ezek a nem megfelelő termőhelyen ültetett fenyőerdők viszont rendkívül sérülékenyek voltak, az akkori erdészeknek nagyon sok növénybetegséggel kellett szembenézniük, és sok problémát okoztak a viharkárok is. Ezeket a nehézségeket felismerve született meg száz éve az örökerdő gondolata, hogy a hagyományos, vágásos gazdálkodás negatív hatásait kiküszöböljék. Egyértelművé vált, hogy gazdasági hatékonyság szempontjából nem jó, ha egy területen csak egy-két fafaj van, és a fák egykorúak, ráadásul az ilyen erdők ökológiai szempontból is kockázatosabbak – hívja fel a figyelmet Csépányi Péter.
Egy sor előny jellemzi e művelési rendszert
Ezzel szemben az örökerdő eszméjének lényege, hogy az erdő egy komplex, élő rendszer, és azt sugallta, hogy közeledni kell az őserdők szerkezetéhez. Eszerint az a jó, ha a művelés alatt levő területen minél több olyan élőlény megtalálható, amely az őserdőkben is megvan, és ahol a fák átmérő- és koreloszlása a természeteshez közelít. Termőhelyükön álló őshonos fafajok esetén ez a szisztéma kockázatmentesebb és gazdasági szempontból is legalább annyira hatékony, mint a hagyományos, vágásos gazdálkodás. Már csak azért is, mert itt a fákat nem egyszerre vágják ki, hanem szálanként vagy csoportonként, akkor, amikor azok gazdasági szempontból elérik az értékük maximumát. A változatos méret-, kor- és fajösszetételnek köszönhetően pedig a betegségek sem tudnak pusztítani egy területen, ahol a károsítók természetes ellenségei is könnyebben megjelennek. Vagyis erős természetes önszabályozó képességről beszélhetünk, ami a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás szempontjából különösen fontos.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!