Magyarország az észak–déli irányú őszi és tavaszi madárvonulás egyik legfontosabb útvonalán fekszik
– számolt be Ezer Ádám, a Körös–Maros Nemzeti Park ökoturisztikai munkatársa lapunknak. Hozzátette: jelenleg még mindig csaknem 25 ezer daru pihen a Dél-Alföldön, a kardoskúti Fehér-tónál.
Csonka Péter, a tatai vadlúdsokadalom főszervezője, a Duna–Ipoly Nemzeti Park tájegységvezetője rámutatott: főként a kiterjedt agrárkörnyezet mozgatja a madárvonulást, így a Kárpát-medence fontos telelőhelye a tundráról érkező vadludaknak, hiszen a madarak nagy legelőként értelmezik az egykori erdőterületeket.
A legfontosabb madárszálló
Lenyűgöző a méltóságteljes, nagytestű madarak esti behúzása, amikor előrenyújtott, hosszú nyakkal és messzire hallatszó krúgató hangjukkal szállnak a naplementében
– idézte fel Ezer Ádám a darvak nem mindennapi látványát.
Az Európa északi mocsaraiban fészkelő, hozzánk főként a balti államokból érkező madarak négy-ötezer kilométert is megtesznek Magyarországig. Mielőtt továbbindulnak észak-afrikai telelőhelyeikre, minden évben heteket töltenek kiemelt jelentőségű természetvédelmi területeinken, így a kardoskúti Fehér-tónál is, amely tavasszal és ősszel a Kárpát-medence egyik legfontosabb madárszállója.
Ha jó évünk van, és nem száradt ki a tó, a darvak létszáma eléri a húszezret, de idén harmincezernél is több madár érkezett
– számolt be a Körös–Maros Nemzeti Park munkatársa, Ezer Ádám, hozzátéve: nem a rekordok hajhászása a cél, hanem a vonulás intenzitásának és a terület adottságainak a felmérése.
A Tiszántúl vizes élőhelyei jelentős madárszállókként funkcionálnak, több százezer költő- és fészkelőfajnak otthonai a vonulási időszakban, ezért a területen megfigyelhetők vadludak, vadrécék és bíbiccsapatok ezrei is. A nemzeti park munkatársa azt is kifejtette, a terület gazdagságát fokozzák azok az északról vonuló madárfajok is, amelyeknek mi vagyunk a dél: ilyen a nálunk telelő kékes rétihéja, gatyás ölyv, nagy őrgébics vagy kis sólyom.
A Dél-Tiszántúl egyik legnagyobb egybefüggő pusztafoltján a gyepek fenntartását a génmegőrzést szem előtt tartva, legeltetéssel oldják meg: így szürkemarha gulyával, cigája- vagy rackajuh nyájjal is rendre találkozhatnak az arra járók.
Elárulta: a Körös–Maros Nemzeti Park vizes élőhelyei azért is fontosak, mert számuk az elmúlt évszázadban drasztikusan csökkent Európa-szerte. Nem véletlen – hangsúlyozta –, hogy létrehozták a ramsari egyezmény nevű nemzetközi megállapodást a védelmük érdekében, ennek hatálya alá tartozik a természetes úton kialakult, szikes Fehér-tó is.
Ezer Ádám elmondta, hogy a ma már csak vonuló fajként jelen lévő daru a folyószabályozások és mocsárlecsapolások előtti időszakban költő faj volt Magyarországon, míg napjainkban kétszer vonulnak át nagyobb tömegben hazánkon, ősszel és tavasszal. Utóbbi időszakban gyorsabb ütemű az átvonulás, hiszen sietnek vissza északi költőterületeikre, Svédországba, Finnországba és Lengyelországba. Ősszel azonban már a darufiókákkal együtt indulnak a jól bejáratott évezredes állomáshelyeikre pihenni.
Ezeket a festői szépségű csapatokat figyelhetjük meg hajnalban és alkonyatkor, amint a tó felületéről a környező tarlókra szállnak táplálékért – főként kukoricaszemekért – és vissza.
A Körös–Maros Nemzeti Park munkatársa különlegességként említette, hogy az elmúlt 10-15 évben már nemcsak áttelelő darucsapatok vannak Magyarországon, amelyek nem vonulnak le a mediterrán Észak-Afrikába, hanem a kilencvenes évek óta átnyaraló csapatok is megfigyelhetők.