– Lassan fél éve, hogy Hankó Balázs miniszter a segítségét kérte és generációk közötti együttműködés segítéséért felelős miniszteri biztosnak nevezte ki. Nem kis fába vágta ezzel a fejszéjét, hiszen egy rendkívül szerteágazó területről van szó.
– Valóban, ma Magyarországon hat nemzedék él együtt, akik között egyre nagyobb a szakadék. Már nem elegendő arra emlékeztetni a Z generációt, hogy „bezzeg az én időmben”, az idősebb generációnak tudomásul kell venni, hogy a világ megváltozott, még, ha sok szempontból nem is az előnyére, és a fiatalok már egy digitális, mesterséges valóságban keresik az élet valódiságát. Miniszteri biztosként most azért dolgozom, hogy hidakat építsek a generációk közé.
– Idestova száz éve ezek a nemzedékek még együtt éltek, a család különböző generációi segítették egymást, mára viszont ez az együttműködés megkopott. A NOE egykori elnökeként, vezetőjeként mi a tapasztalata ezzel kapcsolatban?
– Egy komplex problémát láttam és látok. Egyrészt nagyon megterhelő azzal szembesülni, hogy a digitális tér jelenléte teljesen kifordította valódi világunkat a négy sarkából, a fiataloknál azt látjuk, hogy sokan annyira sok időt töltenek online felületeken, hogy a digitális teret tekintik elsődleges valóságnak, míg a személyes találkozás vagy akár az élőszó, a beszélgetés kikopott. Sokakra jellemző, hogy nem mernek kommunikálni telefonon vagy élőszóban, hanem sokkal inkább chat üzenetekben, messengeren; más típusú kommunikációban élnek.
Vissza kell hoznunk, meg kell mutatnunk a valóságot, és meg kell tanítanunk őket a valós időben és térben jelen lenni.
A generációkat az is eltávolította egymástól, hogy a kisebb településekről sok fiatal elvándorolt a munkalehetőség miatt, ezáltal kevesebb a kölcsönös segítség a nemzedékek között, de még a „tanácsadás”, a hagyományok ápolása is megkopott.
– Ötgyermekes édesanyaként a saját bőrén is érzi a fentieket?
– Igen, szülőként jómagam is érzem, hogy már nem az a módi, ahogyan én az édesanyámhoz fordultam. Az idősebb gyermekeim már nem engem kérdeznek, mondjuk egy recept miatt, hanem az internetre bízzák magukat. Ez mindenre igaz lehet, a baba ellátásával kapcsolatos kérdésektől kezdve, a főzésen át, a barkácsoláson keresztül, ma már minden információ elérhető – családon kívül is.
Már nemcsak a család formálja a véleményünket, hanem az influenszerek, és ez veszélyes, hiszen feledésbe merülnek a tradíciók, elsodródunk a gyökereinktől.
– Miniszteri biztosként miben látja a megoldást, hogyan orvosolható ez a szakadék a családokon, társadalmon belül?
– Hiszek abban, hogy a valós, mármint a nem virtuális programok segítenek „leföldelni” a fiataljainkat és megteremteni azt a kapcsolódást, ami az elmúlt évtizedekben elveszett/átalakult a nemzedékek között, éppen ezért a megoldást is abban látom, hogy olyan programokat, alkalmakat teremtsünk, ahol a generációk találkozhatnak. A népzene, a népi kultúra, a hagyományok ápolása, a sport bármely formája, a kulturális programok mind segítenek a jelenben maradni, hiszen tánc közben, sportoláskor, vagy épp a színházban senki sem a telefonját nyomkodja. A vallás, vagy valamilyen más, közösségi program is segít, hogy visszavezessük a valós, filtermentes életbe a fiataljainkat, igazi értéket közvetítsünk, és újra összekapcsoljuk a generációkat. Hihetetlen, hogy amíg néhány évtizede az itt és most volt a természetes, most „digitális detoxot” kell tartanunk, hogy ki tudjunk tekinteni a telefonjaink mögül.
– Ez amiatt is nehéz, mert a Covid-járvány ideje alatt minden korosztályt – így az ovisokat, iskolásokat és a felnőtteket is – az online térbe tereltek.
– Ez is egyfajta poszt-Covid, hiszen a mai napig kihatnak ránk a járvány mellékhatásai. Valóban, nem szabad elfelejtenünk, hogy azok a gyerekek, akiket most próbálunk „lehozni” a képernyőről, nekik három éve még ez volt a „normális”. Az ovisoknak laptopon tartottak foglalkozásokat, az iskolások online tanultak meg írni, mindenki digitális tartalmat készített.
A digitális világ túl gyorsan vált a mindennapjaink részévé, és mire észbe kaptunk, már felnőtt több nemzedék is, akik a közösségi média „áldozatai” lettek.
Ma már tudjuk, hogy miért fontos, hogy a gyermek minél később találkozzon a digitális világgal, miért nem érdemes odaadni a telefont egy kétévesnek és milyen felelősségünk van nekünk, szülőknek, hogy a gyermek egészséges fejlődését biztosítsuk.
Őszintén hiszek benne, hogy a digitális világ ellenszere a valóság, a valós idő és tér, ez az egyetlen módja, hogy a generációk, a családok újra egymásra találjanak.
– Mi az első dolog, ami eszébe jut, ha arra gondol, „bezzeg az én időmben”? Miben látszik igazán, hogy a Z generáció már a virtuális térben nevelkedik, és miben hibázhatnak a mai szülők?
– Érdekes, belegondolni abba, hogy kinél van az információ? Ki van a tudás birtokában? Nem is olyan régen a szülő, nagyszülő, a pedagógusok voltak azok, akik a tudás birtokában voltak, ma viszont elég felmenni az internetre. Édesanyám, aki 1944-ben született, még abban nőtt fel, hogy a kommunikáció, az információ áramlása helyben, a helyiek által, vagy hetente egyszer, postával zajlott. A legutóbbi iskolai bombariadók idején, ha a gyerekeknél még ott lett volna a mobiljuk, lehet, hamarabb értesülnek a fenyegető e-mailről, mint a pedagógusok, vagy intézményvezetők. Ma pedig kormányrendelet szükséges, hogy vissza tudjunk venni a túlzott és felesleges információkból.
Ami a szülők számlájára „róható fel”, az az, hogy ma egy gyerektől sokkal nagyobb érettséget várunk el, sokkal több ismeretet, miközben kikíméljük őket. Megkíméljük őket a házi- vagy ház körüli munkától, nem engedjük őket önállósodni, túlféltjük őket. Egy régi NOE elnökségi tag mesélte egyszer, hogy ő még bizony 12 évesen végezte el a túravezetői képzést, és bíztak rá gyerekeket, túrát vezetett a Mátrában, Bükkben. Ma pedig egy 18 éves „gyereknek” is feltesszük a kérdést, hogy biztos jó ötlet-e?
Nem hagyjuk őket felnőni, miközben a döntésekben, információban sokkal súlyosabb dolgokat terhelünk rájuk. Azt várjuk, hogy maguktól tegyék le a telefont, ha odaadják nekik a szülők.
Azt várjuk, hogy maguktól ismerjék fel a tartalmakat, ha nem használnak tartalomszűrést, de nem tesszük rájuk a valós élethez szükséges felelősségvállalásokat.
– Miért közügy a generációk együttműködésének kérdése és annak segítése?
– Ha a fiatalokat nem tudjuk megszólítani, nem tudjuk megérteni őket, és nem tudjuk nekik visszaadni a valós időt és teret, mindent elveszítünk. Ha elveszítjük a fiatalokat, akkor elveszítjük a jövőt: nem találnak időben párt, kitolódik a gyermekvállalás, ami miatt nem születnek gyerekek. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen!
