Új napilap jelent meg 1938. augusztus 25-én reggel, a Magyar Nemzet. És egy régi napilapot vehet kézbe a kedves olvasó ma reggel, a Magyar Nemzetet.
Ami a két dátum között történt, az már megírható sajtótörténet, rideg adatokkal és megírhatatlan örömökkel, fájdalmakkal, ezerarcú hétköznapokkal, az égi redakcióba távozott kollégák múltba csúszott írásainak tömegével.
Lapunk harmadszor indult újra, és nem azért, mert három a magyar igazság, hanem azért, mert a történelem nem mindig barátja a nyomtatott szónak. A Magyar Nemzet 1938-as indulásakor már a tipográfiájával hitvallást tett.
Pethő Sándor
Fotó: Fortepan
A lapfej azokat a betűket idézte – és idézi most is –, amelyeket 1848. március 15-én a Landerer és Heckenast nyomdában használtak, amikor kinyomták Petőfi Nemzeti dalát, a szabad magyar sajtó első termékét. Ennek szellemében a lap kezdettől fogva kiállt a veszélyben forgó nemzeti függetlenség mellett, a háború ellen – ezt tekintette programjának.
Az indulás után néhány hónappal – 1939. január 14-én – szerkesztőségi vezércikk tette árnyaltabbá a lap küldetését: „Amikor a magyar miniszterelnök egy új, céljában az egész nemzetet átfogó mozgalmat indít útnak s programul azt tűzi ki, hogy új magyar életet akar teremteni a régi magyar rögökön, akkor (…) a cél tisztaságában, s választott új irányában s a nemzetnek, a magyarságnak odaadó szolgálatában a Magyar Nemzet programja, a Magyar Nemzetnek a magyar nemzet számára kitűzött életcélja jutott elismeréshez. (…) …a Magyar Nemzet beleharsogta a lelkekbe programját, hogy magyarok vagyunk és magyarok akarunk maradni s minden idegen törekvéssel, eszközzel, céllal és áfiummal szemben kell, hogy megvédjen bennünket magyarságunk és magyar hűségünk.”
Képviselt értékrendje egy pillanatig sem ingott meg, nem véletlen, hogy 1944-ben, a német csapatok bevonulása után betiltották. (Másodszor 1956. november 4-től 1957. szeptember 8-ig szünetelt az újság megjelenése.) Izgalmas és tanulságos az 1945. május 1-jén újraindult lap élén olvasható szerkesztőségi vezércikk. Íme, két bekezdés:
„Egy év, egy hónap és egy hét, ennyi telt el azóta, hogy a Magyar Nemzet utolsó száma megjelent, mindmáig, hogy újra megjelenhetett. És akik még élünk, hányszor zümmöghettük volna magunknak csendesen a régi kuruc éneket: Hej, búra termett idő, ködnevelő szellő, megemésztett engem ez az egy esztendő. (…) A kis népek boldogulásának titka, hogy a maga ügyét a világot mozgató, nagyobb erők és gondolatok részévé tegye (…), de kis nép megmaradásának záloga, hogy kemény munka mellett a maga lényének és lelkének szabadságát őrizze.
Sokan felteszik majd a kérdést, hogy ez a Magyar Nemzet mindenben örököse-e a réginek és egészen vállaljuk-e a múltat? A válasz: nem! Akkor politikai és egyéb körülmények egy és másban eltorzították a Magyar Nemzet igazi arcát.”
Meghökkentő és elgondolkodtató sorok. Lám, nem csak a történelem, a sajtótörténet bakugrásai is ismételhetik egymást, hiszen a fenti bekezdést szó szerint érvényesnek tekinthetjük a mai újrainduláskor is. A puszta adatokat nézve a Magyar Nemzet 2018. április 11-én ismét megszűnt, de valójában már évekkel korábban, 2015. február 6-án elesett, amikor a lap könnyedén lerázta magáról és megtagadta tulajdon múltját. Egyik napról a másikra irányt váltott, s feledtette mindazt, amiért a nagy múltú elődök a legnehezebb történelmi időkben is vállalták a szellemi szabadságharcot.
A mai napon, amikor a lap harmadszor megindulva visszaveszi a zászlót, ismételten elkötelezi magát a konzervatív értékrend mellett, egyaránt szem előtt tartva az európai humanista kultúrát, a közép-európai hagyományokat és a nemzeti érdekeket, ahogy tette ezt akkor is, amikor a rendszerváltás vitafórumává vált, s teret adott a magyar értelmiség gondolatainak.
Kristóf Attila évtizedekig meghatározó személyisége volt a lapnak. Sokan bújtak ki a köpönyegéből, és tanultak tőle elkötelezettséget, tartást, szép szót. Ő nyilatkozta 2004-ben az alábbiakat:
„Szerintem a hatvanas évek a Magyar Nemzet intellektuális fénykorszaka volt. A lap olyan spirituális légkörrel rendelkezett, amelynek máshol nyomát sem leljük. Ezt az atmoszférát politikai függetlenséggé színezni illúzió. Az adott kereteken belül viszont páratlan volt az a szellemi misszió, amit a lap az említett korszakban betöltött. Nem felel meg hát a valóságnak a sokak által hangoztatott vélemény, amely szerint az újság csak a nyolcvanas évek végén találta meg igazi önmagát. A Magyar Nemzet háromszorosan is nemzeti érték. Elsősorban az 1938-as, Pethő Sándor által alapított változatban, aztán a hatvanas évekbeli második fénykorban lapunk a diktatúrában is újra méltóvá vált Pethő Sándor szellemi örökségéhez, főként stílusához, majd a nyolcvanas években egy újabb fénykor következett, amikor az újság az egész magyar ellenzéki mozgalom első számú szócsöve, a magyar sajtó meglehetősen komor égboltjának csillaga lett. Én mindig ebben az egységben gondolok vissza az elmúlt negyvenöt évre, amelynek új fejezeteként immár szerves része a mai Magyar Nemzet is.”
Négy év után újra Magyar Nemzet. És újra a szellemi szabadságharc frontvonalában.
