Kádár János bukása

Az események másnapján szűkszavú híradások jelentek meg csupán az MSZMP Központi Bizottságának 1989. május 8-ai, esti órákig elhúzódott üléséről, ahol eldöntötték: Kádár Jánost minden tisztségétől megfosztják. Rácz János, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa lapunknak elmondta: a korábbi pártfőtitkár partvonalra kerülése leginkább egészségének megroppanásával, valamint gazdasági okokkal magyarázható.

A diktátor 1989 februárjában még pártelnökként Fotó: MTI/Soós Lajos

A Központi Bizottság tájékoztatást kapott a párt elnökének egészségügyi állapotáról, majd úgy határozott, hogy Kádár Jánost felmenti pártelnöki tisztségéből és KB-tagságából. A testület írásbeli üzenetet intézett Kádár Jánoshoz, amelyet nyilvánosságra hoznak.

A megüresedett pártisztségek betöltésére a Központi Bizottság jelölőbizottságot küldött ki – olvasható a Népszabadság 1989. május 9-i számában. Mindössze egy rövid bekezdés jutott annak a hírnek a bejelentésére, hogy a korszak névadója, Kádár János végleg partvonalra került.

Az állampárt Kádárnak írott levele a következő napon, május 10-én került nyilvánosságra. Ebben arról írnak, hogy egészségi állapota miatt hozták meg a döntést, hogy tehermentesítsék az ekkor már valóban nagybeteg Kádárt. Az már más kérdés, hogy pártelnöki pozíció­ja szimbolikus volt, érdemi munkát már nem vártak el tőle.

– Kádár sohasem nevezte meg nyíltan és egyenesen az utódját, görcsös ragaszkodása a hatalomhoz olyan problémahalmazt eredményezett, amely önmagában rejtette a bukás csíráit – nyilatkozta Rácz János történész lapunknak.

A szakértő szerint Kádár nyugdíjazásakor már túl volt politikai karrierje csúcsán, amely a hetvenes évekre tehető. Ezután már inkább gátja lett a fejlődésnek. Elvesztette Moszkva támogatását, az 1987-re testet öltő ellenzéki mozgalmak nyíltan követelték a távozását.

1988-ra már elég öreg és beteg volt ahhoz, hogy ne lásson egy olyan egyszerű csapdát, mint amit Grósz Károly állított neki a pártelnöki tisztség felajánlásával – értékelt a történész.

Mint ismert, Kádár János egészségügyi problémái a 80-as évek közepétől váltak látványossá. Beszédei kuszák, zavarosak lettek, egyre kevésbé hangsúlyozott megfelelően, sokat motyogott.

A problémásabb szereplések miatt egy „védelmező cenzúrát” hoztak létre: Kádár nyilvános megjelenéseit összevágva mutatták be a tévében és a rádióban, kiválogatva a leglendületesebb részeket.

A kommunista vezér azonban mindinkább terhet jelentett az állampártnak, különösen reformellenes beszédei és az 1956-os forradalomban és a megtorlásokban játszott szerepe miatt.

Eközben felbukkant Grósz Károly, aki 1987-től előbb miniszterelnök lett, majd egyre inkább igyekezett Kádár utódjaként pozicionálni magát – amelyhez támogatást kapott a szovjetektől is.

Hosszas tépelődés után Kádár János végül önként lemondott főtitkári posztjáról, a döntést 1988. május 22-én jelentették be, helyére Grósz Károly került.

Kádár alig titkolt szándéka az volt, hogy a befolyását megtartja az MSZMP Politikai Bizottságában (PB) ülő embe­rein keresztül. Megdöbbenésére azonban a párt küldöttei nem szavazták be a testületbe bizalmasait, így a neki juttatott pártelnöki tisztség csupán formalitássá silányult.

Ez Grósz igazi győzelme volt, aki korábban tett arról, hogy a PB tagjaira szavazó küldöttek összetétele ne tegye lehetővé a Kádárhoz hű gárda maradását. Kádár munkatársa, Katona István az események másnapján egy megtört embert látott az újdonsült pártelnök személyében, aki úgy kommentálta az eseményeket: „Katona elvtárs, a Brutusok felbukkantak”.

A diktátor 1989 februárjában még pártelnökként
Fotó: MTI/Soós Lajos

A következő év során Kádár egészsége tovább hanyatlott, előfordult, hogy több hónapra is gyógykezelésre utazott. A pártelnöki kinevezés után majd egy évvel, 1989. április 12-én került sor Kádár János utolsó, elhíresült beszédére.

A korábbi főtitkár élő szellemként sétált be elvtársai közé a Központi Bizottság ülésére: nagyon lefogyott, arca beesett, tekintete rémült volt. Nyakkendőt nem viselt, mivel valószínűleg képtelen volt megkötni. Gyűrött ruhái lógtak rajta – olvasható a különböző visszaemlékezésekben.

Egy órán át beszélt, csapongott a témák és a gondolatok között, hosszasan lamentált betegségein és felelősségén. Az ’56-os áldozatokat elmondása szerint sajnálta, bár bocsánatot nem kért, tetteit pedig igazolni igyekezett.

Kádár egy betegeskedő, szenilis öregember benyomását keltette párttársaiban. Az egykori pártfőtitkárral is úgy bántak el, ahogy ő elbánt áldozataival: megfosztották emberi méltóságától, ahogyan ő fosztotta meg méltóságuktól ’56 áldozatait, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a forradalom hősei és mártírjai a szabadságért harcoltak, addig Kádár egy embertelen, diktatórikus rendszerért.

Rácz János történész szerint a bukás oka leginkább gazdasági okokban keresendő, valamint a válság erodálta Kádár társadalmi mítoszát.

A kommunista vezető csak néhány hónappal élte túl pozícióinak elvesztését, még láthatta Nagy Imre újratemetését június 16-án, majd július 6-án meghalt.

A korábbi pártfőtitkár halála után pedig hamarosan rendszere is az enyészeté lett.