Az OECD vizsgálta az úgynevezett „szociális szegregációs indexet” is. Ez azt hivatott mutatni, hogy a kétkezi munkából élő, illetve a szellemi foglalkozást űző szülők gyermekei mennyire „keverednek” az iskolában. Minél inkább közelít a mutató értéke a 100-hoz, annál inkább jelzi, hogy szüleik foglalkozása szerint szegregálódnak a tanulók, vagyis az értelmiségi családok gyermekei nem ugyanabba az iskolába járnak, mint a fizikai munkásokéi. Magyarország e tekintetben is magasabb – vagyis rosszabb – eredményt ért el: míg az OECD-átlag 20 volt, addig a magyar 30. Ennél rosszabb eredményt csak Indonézia, Izrael, Peru, az Egyesült Arab Emírségek és Argentína mutatott fel.
Ehhez hasonlóan a magyar kékgalléros szülők (a kétkezi munkások) gyermekeinek mindössze 28 százaléka gondolja, hogy 30 éves korában magas státusú szellemi foglalkozást fog űzni, míg a fehérgalléros (szellemi munkát végző) családokból érkezett tanulóknál ez 62 százalék. A két eltérő hátterű gyermekcsoport elvárása közti különbség hazánkban a legnagyobb az összes OECD-tag-, illetve -partnerország közül.
Ehhez hasonlóan a diplomaszerzéshez sem fűznek túl sok reményt a kékgalléros szülők gyermekei. Kevesebb mint 14 százalékuk gondolja úgy, hogy megszerzi az egyetemi diplomát, míg ez az arány a szellemi foglalkozású szülők gyermekeinél magasabb, mint 53 százalék. Hasonló arányokat kapunk, ha a hátrányos helyzetű tanulók diplomázási elvárásait vizsgáljuk. Ugyanis míg a legjobb társadalmi-gazdasági hátterű magyar diákok kétharmada arra számít, a jövőben le fog diplomázni, ez az arány a legszegényebb diákok körében alig több mint 11 százalék. Vagyis a két diákcsoport között több mint 55 százalék az eltérés, nagyobb különbséget csak Lengyelországban és Litvániában találni.
