Horthy: Anarchia ebben az országban többé nem lesz

A kormányzó a balassagyarmati vallásfelekezetek békés egyetértését állítja példaként a nemzet számára. Horthy Miklós Salgótarjánban kijelenti: anarchia többé nem lesz az országban. A Tisza István halálának negyedik évfordulóján tartott gyászünnepségen Berzeviczy Albert akadémiai elnök kifejti: a meggyilkolt miniszterelnök a hiedelmekkel ellentétben mindent elkövetett a háború elhárítására. Gárdonyi Géza halálára írt nekrológjában Herczeg Ferenc szívfájdítónak nevezi, hogy nála a nemzeti elem nem programszerűen, hanem magától értetődő ősalapként érvényesül. Kiskunfélegyházán felavatják Petőfi Segesvárról megmentett szobrát. A 80 éves Rákosi Jenő arról beszél: nem egyéni szeszélyből alkotnak az írók, hanem hogy tisztább, szebb világba vezessék embertársaikat.

Útja következő állomásán, Balassagyarmaton az elesett hősöknek a városház falába épített emléktáblája avatása után arról beszél, hogy amit itt látott és hallott, megerősíti őt „abban a szent hitben, hogy hazánkra még szebb napok fognak virradni, mert a dicsőséges hagyományok, a tettrekész hazafiasság szellemének ápolása mellett az összetartás szükségének érzete él a lelkekben”. A felekezeti békét, az összefogást a városban példaszerűnek tartja. „Mint az itteni vallásfelekezetek békés egyetértése mutatja, le tudjuk vetni a széthúzás régi hibáját. Azt kívánom, hogy ez a nemes példa találjon termékeny talajra az egész országban. Terjedjen el minden társadalmi rétegben, minden vallásfelekezet hívői között az az önökben lévő tudat, hogy egymásra vagyunk utalva, hogy egymásra kell találnunk.” 

Tisza István 1918. október 31-i mártírhalálának negyedik évfordulójáról országszerte megemlékeznek. A Világ november 1-jén arról tudósít, hogy az ünnepségek sorát a Nemzeti Kaszinó nyitja meg, amelynek első emeleti díszcsarnokában vörösmárványból készült emléktáblát avatnak a puccsista forradalom kezdetén meggyilkolt volt miniszterelnök tiszteletére. Megjelenik Horthy Miklós is az eseményen, amelyen gróf Széchenyi Emil, a kaszinó igazgatója kifejti: „A pártatlan történetírás lesz majdan hivatva az ő politikai szereplését méltatni és kimutatni azt, hogy az az átkozott golyó mily végzetes veszteséget okozott az országnak. Különösen akkor, mikor a vesztett háború után elkövetkezett eseményekkel szemben tanácstalanul állott mindenki, mikor nem volt senki, de senki sem, aki a polgári társadalmat férfias elszántsággal irányította volna és sokak ajkáról elrebbent a kétségbeesés és a tehetetlenség kérdése: mit is tenne most Tisza István?” A Nemzeti Társaskörben a Tisza-emlékbizottság tart gyászünnepséget, amelyen Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke hangsúlyozza: „Alaptalan az a vád, hogy Tisza elvakult és makacs volt. Teljesen tudatában volt saját értékének és erejének, de erőszakosan sohasem törekedett a hatalomra. Azt, amit jónak és szükségesnek látott, kíméletlen eréllyel végre is hajtotta és annak útjából kész volt az akadályokat erőszakosan is eltávolítani.” A tudós felemlíti, hogy a háború elején olyasmiért vált népszerűvé, ami nem felelt meg a valóságnak. Tisza a közhiedelemmel ellentétben „valójában mindent elkövetett a háború elhárítására”. Ifjabb Mikszáth Kálmán szintén méltatja a mártírhalált halt kormányfőt. Úgy vélekedik: Tisza sorsa a magyar tragikum beteljesedése volt. „Népszerű nem volt, mert erősen hibáztatta nemzete gyöngéit, de a háborúban Tisza Istvánnak és népének nagy előnyei megtalálták egymást.” 

Az Ujság október 31-én úgy ír vezércikkében: „négy éve, hogy Tisza István hősi halált halt. Ugyanaznap sok szomorú, országsorsot jelentő esemény zúdult ránk: előtte is, utána is egy se volt a csapáshoz mérhető, amit Tisza halála jelentett. […] Férfikort élő emberek azóta kétféleképp osztályozzák a sorsdöntő eseményeket: ami Tisza előtt és alatt történt, továbbá ami Tisza után történt. […] Mi minden történt azóta! És mi minden történt volna másképp!...”

Gárdonyi Géza                                                        Fotó: Wikipédia

Meghal Gárdonyi Géza, amiről minden lap kiemelt helyen számol be. A Pesti Hírlapban október 31-én Herczeg Ferenc búcsúztatja a nagy írót. „A lelkét Apolló istentől kapta. Magában járó ember volt, de nem aszkéta, inkább fölényes és derűs horátiusi bölcs. Huszonöt esztendővel ezelőtt végleg elvonult az egri remeteségbe, nem mint embergyűlölő, hanem hogy közelebb lehessen önmagához. Vidéki magányából úgy áradt gazdag szelleme a budapesti kőtenger felé, mint az aranytartalmú patak. […] Mint néptanító indult neki az életnek és a magyar tanító egyszerűsége, kötelességtudása és hite elkísérte őt a dicsőség zenitjéig. Míg a fővárosban élt is, vérbeli vidéki maradt és a modern ember társas ambícióit és élvezeteit idegenül, a világvárosi élet komplikált együgyűségeit pedig elnéző iróniával szemlélte.” Az Egri csillagok szerzőjének magyarságát is kiemeli. „Magyar volt. Költészetében a nemzeti elem nem programszerű szándékossággal, hanem mint magától értetődő ősalap érvényesül, akár az orosz íróknál.” Herczeg Ferenc idézi Petőfi Sándor Rongyos vitézek című versének sorait: „A nagy magyar tragédia szívfájdítóan szomorú jelentése, hogy Gárdonyi kezéből akkor esett ki a toll, midőn az író fölért alkotó erejének és tudásának tündöklő csúcsára. Pedig a magyarságnak soha nem volt annyira szüksége Gárdonyi Gézára, mint volna éppen most, mert hiszen: …tart a harc, ― a kard s az ágyú / Helyette most eszmék küzdenek.” 

A november 3-i Magyarország arról ad hírt, hogy Gárdonyi Gézát eltemették Egerben. A szertartást Szmrecsányi Lajos érsek és Petrovich Gyula kanonok végezte. „Gárdonyi sírján most nagy tölgyfakereszt áll, amelynek ez a felírása: Gárdonyi Géza 1863 ― 1922. Csak a testem.” A kormányzó részvéttáviratát is közli lap, amit az író családjának küldött. „Megilletődéssel értesültem Gárdonyi elhunytáról. Írói művészete tetőpontján ragadta el a kérlelhetetlen sors a magyar lélek nagy ismerőjét és ezzel gyászba borította családján kívül az egész nemzetet is, amely velem együtt benső részvéttel osztozik bánatjukban. Horthy.” 

A lapok közben arról adnak hírt október 31-én, hogy Petőfinek Segesvárról a román uralom elől megmentett szobrát ünnepélyesen felavatják Kiskunfélegyházán. Feltűnő, hogy sem a kormány, sem a Petőfi Társaság, sem az Akadémia képviselője nincs jelen az avatáson, feltehetően a meghívók késedelmes postázása miatt. Mint az aznapi Pesti Naplónak Balogh Jenő főtitkár nyilatkozza, az MTA hivatalosan nem tudott az eseményről, „pénteken délután kapta meg a rendezőség nyomtatott meghívóját, s így nem volt az Akadémiának alkalma arra, hogy az ünnepségen képviseltesse magát”. Ezért csak dísztáviratot tudtak küldeni a város polgármesterének. 

„A legnagyobb élő magyar kritikus a régi és a modern irodalomról” címmel beszélgetést közöl Az Est november elsején a nemsokára a 80. életévét betöltő Rákosi Jenővel. Szabó Lőrinc kérdésére az író leszögezi: amiről tudott, minden jubileumi ünneplést lefújt, az általa irányított Budapesti Hírlapban pedig „nyomának sem szabad lennie.” Az irodalom nemzeti feladatáról kifejti: „Az irodalom végeredményben erre a két szóra redukálódik: miért írunk?” Szerinte emberek nemcsak hiúságból írnak. „Valamit akarnak mondani, amire az emberiségnek nyilván szüksége van, akár azért, hogy építsék, nemesítsék a többiek lelkivilágát, akár azért, hogy vezessék és előbbre vigyék a társadalmat. Az irodalom nem egyéni szeszély, nem az egyén érvényesülésének a keresése.” Azért ír, „hogy egy tisztább, előkelőbb és szebb világba vezessem embertársaimat”.