„Isten mentsen minket a Zöldektől”

A mai Németország a szamárra emlékeztet, aki jókedvében felmegy a tükörsima jégre. Most fecséreljük el a jövőnket egy olyan helyzetben, amikor újra súlyozzák a világot, mégpedig olyan erők, amelyeknek nemzetállami alapjaik vannak. Ezt Magyarországon értik, de Németországban nem – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjúban Klaus-Rüdiger Mai. A konzervatív német történész és közíró a Magyar–Német Intézet az Európai Együttműködésért (Mathias Corvinus Collegium) meghívására érkezett Budapestre, ahol ma mutatják be a Mi alakítjuk a jövőt! Hogyan győzhetjük le végre a bénító korszellemet címmel, németül megjelent könyvét. 

„Nagy társadalmi paradigmaváltáson megyünk keresztül” Fotó: Christoph Busse Fotó: CHRISTOPH BUSSE

– A jövőnkért folytatott harc a szabadságért folytatott harc lesz, írja könyve bevezetőjében. Mit jelent ez? Mi veszélyezteti a szabadságot vagy a demokráciát Németországban? És miért bénító a korszellem?

– Nem csak Németországra érvényes, hogy gondolkodásunk középpontjába kell, hogy állítsuk a szabadságot. Ránk ugyanakkor ez különösképp igaz, mivel hiányzik a politikai palettáról egy olyan párt, amely Angela Merkel Kereszténydemokrata Uniója (CDU) és az Alternatíva Németországnak (AfD) között helyezkedik el.

Korábban a CDU jobbközép pártként betöltötte ezt a szerepet, ám a Merkel-korszakban nagyrészt balközép párttá vált.

A liberális FDP nem akarja, vagy nem tudja betölteni ezt a rést. De nézzük a szélesebb történelmi kontextust is! A politikusok – Angela Merkel, Orbán Viktor vagy Emmanuel Macron – objektív összefüggésekben cselekszenek, ha szubjektív módon teszik is. Nagy társadalmi paradigmaváltáson megyünk keresztül. Ez a paradigmaváltás társadalmunk minden területére vonatkozik: a politikára, az oktatásra, a gazdaságra, a kultúrára, és arra is, ahogy egymáshoz viszonyulunk, kommunikálunk. Összekapcsolódik ezzel egy nagy mentalitásváltás, egy világnézeti váltás, annak a megváltozása, ahogy a világot látjuk. Ez a korszakváltás összemérhető a kései antikvitásból a középkorba, vagy a késő középkorból az újkorba való átmenettel.

Most ér véget az a korszak – az újkor –, amely azzal vette kezdetét, hogy Luther Márton kiszögezte a téziseit.

A különböző pártok és államok különböző válaszokat találnak erre a paradigmaváltásra. Nem rendelkezünk fogalommal erre az átalakulásra. Egyfelől aligha használták bármikor is olyan gyakran a poszt- előtagot mint most, másfelől nagyon különböző politikai elképzelések kapcsolódnak össze olyan hívószavakkal, mint a nagy átalakulás vagy a nagy újraindítás. Azokban, akik ezt a nagy átalakulást előmozdítják – Németországban a Zöldektől a progresszív neoliberálisokon át a CDU-ban is mélyen jelenlévőkig – az a közös, hogy úgy vélik, a kapitalizmus egyik válságot a másik után eredményezi, és ezért legalábbis meg kell reformálni, ha nem is kell teljesen elvetni.

A világjárványt és az úgynevezett klímaválságot csak ürügyként használják ahhoz, hogy véghez vigyék a nagy átalakulást. Márpedig ezekből a felfogásokból mind hiányzik a polgár – a demokrácia értelmében, szubjektumként értelmezett polgár, és ennek következtében a szabadság is.

A nagykorú polgár a felvilágosodásból származó fogalmát lesöprik az asztalról, és azt akarják, hogy a polgár ne a saját értelmére támaszkodjon – ahogyan azt Immanuel Kant vallotta –, hanem vakon bízzon az értelmező elitek vezetésében. Ezt éppen Kant hazájában várják el, abban az országban, amelyben a felvilágosodásnak oly nagy a hagyománya. Márpedig bizalmat csak diktatúrák követelnek meg; a demokrácia alapelve a bizalmatlanság. A demokráciák azáltal válnak jobbá, hogy a nagykorú polgár firtatja a dolgokat, utánuk kérdez. A nagy átalakulás kulcsfogalma nem a szabadság, hanem a közjó, a legfontosabb politikai szerve pedig nem a parlament, hanem a közjóléti bizottság – mint a francia forradalom idején.

– Milyen következményekkel jár mindez a mai világban Európára nézve?

– Európa, amely lejtmenetben van, csak akkor lesz újra sikeres a világban, ha felismeri és meghatározza a formáját, értékeit és képességeit a XXI. századra. Az egész világgal versenyben vagyunk, és rajtunk múlik, hogy újra a világ motorjává válunk-e, amely egyre növekvő jólétet biztosít mindenkinek, vagy pedig az Új Selyemút végén, széteső tartományként szunnyadunk el. Ez nem a kínaiak vétke lenne, akik élnek az esélyükkel, hanem a miénk, mert nem élünk vele.

A mai Németország a szamárra emlékeztet, aki jókedvében felmegy a tükörsima jégre. A kutya is jó dolgában veszik meg.

Most fecséreljük el a versenyképességünket, jólétünket, jövőnket, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor újra súlyozzák a világot – ezt nevezzük történelemnek –, mégpedig olyan erők, amelyek nemzetállami alappal rendelkeznek. Ezt Magyarországon értik, de Németországban nem. Németországban először is arra van szükségünk, hogy a politika a polgárból induljon ki, ehhez pedig a demokrácia reformjára van szükség. Másodszor: épp a koronavírus-járvány után a polgári szabadságjogokat nemcsak aktiválni kell, hanem radikálisan kiszélesíteni. Harmadszor pedig arra van szükség, hogy Európa szubszidiáriusan szerveződjön, azaz nem központi államként, hanem Európa szabad népeinek közösségeként egyesüljön, kultúrájukra, régióikra, nemzetiségeikre épülve, valódi sokszínűségben és tiszteletben.

„Nagy társadalmi paradigmaváltáson megyünk keresztül” Fotó: Christoph Busse

– Thilo Sarrazin pesszimista könyvet írt a bevándorlók földjévé lett Németországról (Deutschland schafft sich ab, Németország felszámolja önmagát). Ön szerint valóban alakítani tudják a polgárok a jövőt, legyőzve a korszellemet?

– Thilo Sarrazin – minden tisztelet mellett – nem történész. Igaza van abban a meglátásában, hogy a tömeges migráció lerombolja a német jóléti államot. Aki multikulturalizmust akar, multitribalizmust kap – azaz egy csomó törzset. Ahogy Milton Friedman helyesen fogalmazott: lehetnek nyitott határaink és jóléti államunk is – csak éppen nem mindkettő egyazon időben. Ezt a kérdést a történelem fel fogja tenni nekünk, németeknek, és választ kell adnunk rá. Magam is átéltem, ahogyan Kelet-Németországban a polgárok – magyar barátainknak is köszönhetően, akik lebontották a vasfüggönyt – felfedezték magukban a polgárt, és legyőzték a kommunista korszellemet. Mélyen hiszek abban, hogy az emberek nemcsak tárgyai, hanem alanyai is a történelemnek. A történelem nem csak az elnyomás története, hanem a felszabadulásé, a kultúráé, az emberségességé is.

– Milyennek képzeli el Németországot és Európát tíz év múlva? Elégedett lenne-e, ha épp ilyennek látná 2031-ben?

– Tíz év múlva már nem lehet olyan, mint amilyen most, mert átmenetben vagyunk, a fejlődés iránya pedig most dől el. Vagy a nagy átalakulás megy végbe, és akkor az jut nekünk osztályrészül, amit a német Zöldek klímasemleges jólétnek neveznek, és amely valójában csak egy újabb kifejezés a (csaknem) mindenkinek kijutó nyomorra. Vagy pedig a modern polgári társadalmak Európája lesz a miénk, akik azért európaiak, mert egyúttal magyarok, franciák, olaszok, lengyelek, németek, és így tovább. Jelenleg a realizmus, a racionalitás felé való fordulatnak vagyunk a tanúi. Legyen szó Emmanuel Macron politikájáról, aki elutasítja a genderizmust és újrafelfedezi a francia kultúrában rejlő erőt, vagy a dán szociáldemokratákról, akik – német elvbarátaikkal ellentétben – megértették a szociális kérdést, amely arra is kiterjed, hogy fel kell tenni a kérdést, milyen, illetve milyen mértékű migrációt akarunk. De említhetjük Orbán Viktor és a Fidesz politikáját is Magyarországon. Az újra erőre kapó spanyolországi konzervatívok persze különböznek a Lengyelországban kormányzóktól – de hiszen ilyen Európa, az ilyen különbségek pedig nagyszerűek.

Átéljük, ahogy Európa ráébred a gyökereire, a kultúrájára – mégpedig büszkeséggel, nem a megszépített múltra vetett melankolikus tekintettel, hanem a jelenre irányuló világos pillantással.

Úgy, hogy javítsuk a versenyképességünket, hogy újra szerepet játszhassunk a világban. Ki kell nyernünk a jövő érdekében az önmagunkban lévő erőt, ezért meg kell értenünk, hogy mi rejlik bennünk, tudnunk kell, kik vagyunk. Az én Európa-képem az, hogy Rómában Rómát, Budapesten Budapestet, Berlinben Berlint, a pusztán a pusztát, a Harz hegységben a Harz hegységet szeretném megélni. Jelenleg egy paradoxon megy végbe: minél többet beszélnek Németországban „Európáról”, annál jobban elszigetelődik Németország Európában. Bízom a tények, a valóság hatalmában, és remélem, hogy a Jóisten megkímél bennünket Németországban a Zöldek kormányra kerülésétől – máskülönben az észhez térés útja csak hosszabb és költségesebb lesz.

Névjegy. Klaus-Rüdiger Mai 1963-ban született a szász-anhalti Staßfurtban. A Halle-wittenbergi Luther Márton Tudományegyetemen folytatott germanisztikai, történelmi és filozófiai tanulmányokat. Dramaturgként, forgatókönyvíróként, filmproducerként is dolgozott. 2005 óta író, elsősorban történelmi regényeket, életrajzokat és tényirodalmi műveket jegyez, utóbbiak között főleg vallási és társadalmi témákkal foglalkozik. Németországban konzervatív lapokban (Cicero, Tichy’s Einblick) publikál rendszeresen.