– A miniszterelnök úgy fogalmazott, a magyar elnökség nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete. Mit tapasztal? Melyek azok a területek, amelyeken a leginkább érződik ez?
– A mi világunk középpontjában uniós elnökségünk alatt is Magyarország és a magyar emberek álltak. Nemzeti érdekeink érvényesítése nem az elnökséggel kezdődött, és nem ért véget az elnökség lezárultával. Azt akartuk megmutatni, hogy az Európai Unióban a változás szükséges és lehetséges, mert létezik egy valódi patrióta és konzervatív európai alternatíva. Ez az elnökség keretein messze túlmutató törekvés, aminek sikere majd csak jóval elnökségünk után lesz megítélhető. A változás persze magától nem fog bekövetkezni. Erre a tagállamoknak, köztük Magyarországnak kell szívós munkával rákényszeríteni az európai intézményeket.
A legfontosabb továbbra is a háború és béke kérdése. Az elnökség mozgástere itt rendkívül korlátozott volt, mert az orosz–ukrán háborút illetően a tagállamok között nincsen konszenzus. Ennek megfelelően kezdeményezéseink a kétoldalú diplomácia szintjén maradtak. Az elnökségi félévet egyrészt a júliusi békemisszió, másrészt a karácsonyi fogolycsere és tűzszünet kezdeményezése foglalta keretbe. Ezért kaptunk hideget-meleget, de a stratégiai siker a miénk: ma már senki sem kérdőjelezi meg, hogy az orosz–ukrán háborúnak nincsen katonai megoldása, a diplomáciai lezáráshoz pedig közvetlen kommunikációra és valamennyi érintett fél bevonására van szükség. Felhőtlenül azonban nem lehetünk boldogok. Úgy tűnik, még nem egyértelmű mindenki számára, hogy ha nem lesz béke, akkor akármilyen intézkedéseket hozhatunk, Európa nem lesz sem versenyképes, sem biztonságos, sem komoly globális szereplő.
Az elnökség történelmi sikere a Budapesti Nyilatkozat, ami az Európai Unió versenyképességének erősítését tűzte ki célul. A nyilatkozat konkrét elvárásokat fogalmaz meg határidővel megjelölve.
Ilyen az adminisztratív teher és a jelentéstételi kötelezettség csökkentése, ahol az elkövetkező fél évben 25 százalékos csökkentést várunk az uniós intézményektől, illetve a megfizethető energiaárak kérdése, ahol az elkövetkező hetekben erre vonatkozó akciótervet várunk a bizottságtól. A lényeg tehát csak most következik. A tagállami vezetőknek folyamatosan nyomást kell gyakorolniuk a bizottságra, hogy valóban elkezdődjön a végrehajtás. És látjuk, hogy a bizottság már késésben van. Nem világos, hogy a politikai akarat hiányzik, szakmai hiányosságok merültek fel, vagy csak adminisztratív problémákról van szó.
