Az Európai Unió külügyi főképviselője, Josep Borrell sem hagyott kétséget álláspontjáról. Azt írta:
A szankciók működnek. Ukrajnát támogatni kell, a nyugati stratégia sikeres.
Borrell szerint Oroszország gazdaságát hosszú távon megroppantják a nyugati intézkedések, és az EU-nak történelmi felelőssége, hogy Ukrajna győzelmét elősegítse. Fel sem merült benne, hogy a győzelem ára esetleg túl magas lehet – vagy hogy nem is reális cél.
Ugyanezt a gondolatot vitte tovább Richard Haass, a Council on Foreign Relations akkori elnöke. Azt írta, hogy Ukrajna céljai egyre ambiciózusabbak, és már nemcsak a túlélés a tét, hanem a Krím és minden elvesztett terület visszavétele. Ukrajna teljes területi integritásának helyreállítását nemcsak jogos, hanem elvárt célnak tekintette – amelyhez a Nyugatnak eszközöket kell biztosítania.
A filozófiai oldalról is jött a támogatás: Slavoj Žižek, a baloldali értelmiség emblematikus alakja a háborús támogatás morális kötelességként való értelmezését adta. Azt írta:
Minden lehetséges támogatást meg kell adni Ukrajnának, hogy ellenálljon Oroszország barbárságának. A Nyugat helyesen döntött, amikor fegyvereket küldött Ukrajnának.
Bár a cikkében kritizálta Zelenszkij Izrael-párhuzamait, az ukrajnai harc igazságosságát sosem kérdőjelezte meg.
A háborúpárti konszenzus tehát teljes volt: katonai győzelem, Krím visszafoglalása, háborús reparáció és Oroszország stratégiai veresége – ezek voltak a célok. Aki mást mondott, azt azonnal kiírták a józan hangok közül.
És most? Most hirtelen az „Ukrajna nem győzhet” lett a hivatalos álláspont.
Ami tegnap még eretnekség volt, az ma józan belátás? Ez nem új stratégiai felismerés – ez cinikus képmutatás. A liberális nyugati külpolitikai elit három éven át moralizált, háborús maximalizmust hirdetett, és elhallgattatott mindenkit, aki béketárgyalásról beszélt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!