Az antik ma is időszerű

Adamik Tamás gyermekkorában pásztorkodott, majd szerzetesnek állt, végül világszerte elismert klasszika-filológus lett. Tavaly jelent meg első verseskötete, ám már sokadik nagymonográfiáját írja a középkori latin irodalomról. A középkor irodalmáról beszélgettünk, arról, miért érdemes antik szerzőket olvasni, és hogy ki a jó szónok.

Fotó: Havran Zoltán

– Ön világszerte elismert klasszika-filológus, az MTA doktora. Mégis tavaly lett első kötetes költő. 81 évesen debütált a Carmina Rustica című könyvével. Miért ilyen későn?

– Paraszti családból származom, tizenegyen voltunk testvérek. Hatéves koromtól nekem pásztorkodnom kellett, és ahogyan terjeszkedett a téeszvilág, úgy menekültünk előle mi is egyre tovább az Alföldön, amíg lehetett. Akkor már a kecskeméti piaristáknál tanultam, amikor édesanyám egy napon bejött sírva: kulákoknak minősítettek bennünket, kiszálltak egy óriási teherautóval, és elvitték az állatainkat, a takarmányt. Ezután eladtunk mindent, és vettünk egy házat Balószögön. Miután hazamentem az iskolából, az egyetlen megmaradt tehenünket áthajtottam a vasúton, egy kis ligetbe. Ott kezdtem el verset írni.

– Utána folyamatosan írt?

– Sokat írtam, csak amikor végül érettségi után úgy döntöttem, hogy szerzetes leszek, abbahagytam, mert ledérségnek számított. De három-négy év után kiderült, hogy olyan vágyakozás volt bennem a természet, a falu iránt, hogy titokban megint elkezdtem írni. Az egyetemen viszont rájöttem, hogy mégsem vagyok szerzetesnek való, így inkább a nyelvészet felé fordultam, ószláv­val, majd ógöröggel és latinnal kezdtem foglalkozni. Nem akartam önálló verseskötettel jelentkezni, de végül is engedelmeskedtem költőbarátaim unszolásának. A kötetembe 77 verset foglaltam bele, és klasszikus versformákban is írok, mert azt a kétezer éves hagyományt követem, amit az antik szerzők.

– Ha már antik: miért jó ókori szerzőket olvasni manapság?

– Az ókori ember sokkal közelebb élt a természethez, és a természethez való helyes viszonyulással tulajdonképpen észrevétlenül tanuljuk meg tőlük a helyes élet alapelveit. Az ókori szerzők műveikben arról írnak, hogy mi a szép, a jó, a tisztességes emberi élet. Cicero pedig arra int, hogy ha az ember a tökéletességre törekszik, még ha nem is éri el, akkor is jobb lesz, mint ha egyáltalán nem törekedett volna rá. A rómaiak bíráskodó emberek voltak, meg voltak győződve arról, hogy ők a legokosabbak, legjobbak, erről az erkölcsi alapról kritizálták a többieket. Epigon népnek tartják őket, akik a bölcs görögöket másolták, pedig ez nem igaz. Amit átvettek, azt teljesen a saját elképzeléseik szerint formálták át, és új műfajokat is is teremtettek, mint a verses szatírát.

– Sokan kárhoztatják a lexikális tudásra alapozó oktatást, és a latinért sem rajonganak, mondván, hogy nincs gyakorlatias haszna. Erről mit gondol?

– Azt, hogy hiába van jó beszédkészségem, ha csak üres dolgokról tudok beszélni, hiába vagyok jártas a beszédben, ha nincsenek témáim. Végtelenül fontos a precíz tárgyi tudás is, és ha jól megfontoljuk, azt át lehet vinni az egész életre. A latintanulás például megtanít erre a precizitásra, ráadásul a latin nyelv ismerete után már játék indo­európai nyelveket megtanulni, egy-két év alatt bármelyiket el lehet sajátítani, mert sok a közös vonás a szókincsben és a nyelvtanban.

Fotó: Havran Zoltán

– Ön volt a Retorika tankönyv egyik szerzője, sőt a nagy szónokokat, Arisztotelészt, Cornificiust, Cicerót és Quintilianust is ön fordította. Mennyire tűrték meg a szónoklatokban a trágár beszédet?

– Egyáltalán nem volt helye a trágár beszédnek, sőt még a látszatát is elkerülték. Akkor is elveszíthettél egy vitát, ha nyelvi vagy értelmi hibát követtél el. Még az olyan helyes, latinos és tisztességes szavakat is kerülni kellett, amelyeket bizonyos rétegekben obszcén szónak értelmezhetnek: ilyen volt például egy „felmegyek majd hozzád” jelentésű ige. A szónokok azt mondták, hogy ezt a speciális igét nem szabad használni, mert ez a bordélyba menés igéje. Pedig mindenről lehetett beszélni, csak finoman és emberien. Éppen emiatt a szónokot vir bonus, dicendi peritusnak határozták meg, azaz először legyen tisztességes ember, és csak utána jártas a beszédben. A kommunikáció ma az ügyes locsogásról szól. De a locsogás és a retorika között óriási különbség van, mert a retorika jellemet, etikát, logikát, történelmi ismereteket is akar nyújtani, mert minden dologról kell tudni vitatkozni, és ismeretek nélkül ez nem megy.

– Már két hatalmas monográfiája jelent meg a kora középkori (Kr. u. VI–IX. század) latin irodalomról. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy ekkor nem születtek nagy művek.

– Ez talán annak az oka, hogy az emberek a közkeletű Szerb Antal- vagy Kristó Nagy István-féle irodalomtörténeteket olvassák, és az ő felfogásukban lényegében 600-tól 1000-ig nem volt érdemi irodalom. Pedig csak nem ismerték, mert latin nyelven írtak. Hiszen elég, ha Gildas, Beda Venerabilis vagy Cassiodorus nevét említjük, ez utóbbi a keleti gót király minisztere volt. A Karoling-korban kialakult egy egységes műveltség és egy olyan irodalom, ami tulajdonképpen ezt a műveltséget tükrözi. Azt is szokták mondani, hogy kicsit iskolás, tehát népszerűek a történelmi témák, de vívmánya az, hogy a Karoling Birodalom minden országában nagyjából egyforma szintre emelték a műveltséget, valamiféle általános erkölcsi és tudásszintet teremtettek meg. Az európai műveltség térben és mélységben is gyarapodott. Ezután jött az átmeneti kor, amikor a tudásnak, a műveltségnek nagy centrumai alakultak ki, mint például a híres Sankt Gallen-i kolostorban – ahová a kalandozó magyarok is eljutottak – vagy az új, fővárosszerű nagy városokban, mint Aachenben. Ezek veszélybe is kerültek akkoriban.

– Most a sorozat harmadik kötetén, a X. század latin irodalmának történetén dolgozik. Ezt zűrzavarosabb kornak mondja. Miért?

– Azért is érdekes az átmeneti kor irodalma, mert szinte mindegyik szerző akarva-akaratlan ír a magyarokról, hiszen ez a kalandozások virágkora. Még Hrotsvitha német apáca is szentel nekik 17 sort a Nagy Ottó császár életéről szóló eposzában. Persze minden rosszat elmond róluk, de a korban a szászok is ugyanolyan kegyetlenek voltak, mint bárki más. Európában akkoriban a csel és a kegyetlenség uralkodott. Noha a X. század a viking, a szaracén és a magyar hadjáratok miatt zűrzavaros korszak volt, ennek ellenére egészen érdekes szépirodalom született. Notker Balbulus létrehozta az énekelhető szekvenciát, egy új lírai, egyházi műfajt. I. Ekkehard gyönyörű eposz írt Waltharius manu fortis (Erőskezű Valter) címen hexameterekben, ami egy kicsit hasonlít a Nibelung-énekre, de korábbi annál. Hrotsvitha megkísérelte a pogány drámák keresztényesítését is, nem sikertelenül.

– Szerelmi témák megjelentek akkor a költészetben?

– A költészet azért érdekes, mert abban a korban aki írt, az verselt is. A szerelmi témák vallási köntösben, himnuszok formájában jelentek meg, mert Szűz Mária tiszteletében rejtik el a szerelmi lírájukat. Az akkori alkotók, egy-két kivételtől eltekintve, mind szerzetesek és papi emberek voltak. Ugyanakkor Erőskezű Valter lovag imádott kedvesével együtt menekült el Attila király udvarából, és e szép leányért is meg kellett küzdenie.