Finoman kiszűrődő melódiák törték meg a csendet a Zeneakadémia folyosóján, mielőtt beléptünk a terembe, ahol Fenyő László tartott mesterkurzust az esti koncert előtt. A csellóművész épp azt magyarázta ifjú tanítványának, miként vesz részt a tökéletes hangok előidézésében a test, pontosabban a váll, a kar, a kéz és az ujjak. A megfelelő kar- és kéztartás elsajátítása nélkül képtelenség a hangokat előhívni a csellóból (és bármilyen hangszerből). Mindig is tudtuk, hogy a zenetanuláshoz elhivatottság kell és olyan tudásra való nyitottság is, ami magával sodor.
Eltérő univerzumok hat hangszeren
Ezt a sodrást éreztük, amikor beültünk az esti Romantikus dupla hatos koncertre, amelyen két nagy zeneszerző műve folytatott párbeszédet egymással. Elsőként Johannes Brahms 1. (B-dúr) vonósszextettje hangzott el, amelyet neves zenekritikusok az egyik legsikerültebb vonósszextettként tartanak számon.
A polifon textúra és a visszafogott érzelemgazdagság Brahms művészetének esszenciáját tükrözi: mély, de nem szentimentális; komplex, de nem hivalkodó.
És miközben e csodás művet hallgattuk, belefeledkeztünk Králik Abigél hegedűjátékába és a tajvani származású csellóművész, Mon-Puo Lee előadásmódjába, ami mesteri virtuozitással és a frazírozása kifejező erejével párosult.
Az est másik felében is az érzelmek domináltak, Csajkovszkij Firenzei emlék című műve egyszerre szenvedélyes, virtuóz és mélyen lírai.
A darabot Firenze városa ihlette, ahol Csajkovszkij 1890-ben rövid ideig tartózkodott. A sötét, drámai nyitány után a mélyen érzelmes, lírai rész kibontakoztatásában nagy szerepe volt a huszonegy éves Daniil Bulayevnek, aki szó szerint levette a lábáról a közönséget.
A Gramophone írta róla, hogy ez a fiatal lett hegedűművész olyasvalaki, akire érdemes odafigyelni. Nos, ezen a koncerten nem lehetett nem odafigyelni rá – átéléssel és virtuozitással szólaltatott meg minden egyes tételt.
És jó volt látni, ahogy többször összenéztek Maxim Rysanov brácsaművésszel, aki csupán tekintetével képes volt vezényelni és magabiztosságot sugározni.
Két romantikus zeneszerző, két vonósszextett, két világ találkozott egy bensőséges térben, ahol két órára belefeledkezhettünk a zene fajsúlyos és egyben éteri szépségébe.
Brahms műve olyan, mint egy tökéletesen szerkesztett esszé: mély, rétegzett, visszafogott. Csajkovszkij szextettje viszont inkább egy zenei színmű: szívből fakadó, érzékeny, sokszínű. Mindkettő izgalmas tükre annak, hogyan lehet hat hangszerrel két teljesen eltérő univerzumot teremteni. Mert ez a két mű éles kontrasztban áll egymással, mint a föld és az ég, amely arra hivatott, hogy mi, emberek, összekapcsolódjunk velük. Ez a kapcsolódás most egészen emelkedettre sikerült.
