Milyen színű az a zászló?!

A mezei néző többnyire azért megy színházba, mert szórakozni akar, főleg ha az adott darabot vígjátékként hirdetik.

Propagandaoperett – de a fránya cenzúra nem tiltja be az előadást Fotó: Ujvári Sándor Forrás: MTI/Ujvári Sándor

A mezei néző többnyire azért megy színházba, mert szórakozni akar, főleg ha az adott darabot egyrészt vígjátékként hirdetik, másrészt ha az adott darab alapjául szolgáló 1953-as filmen már jó néhányszor, ha nem is kacagta halálra magát, de jól szórakozott, és ha úgy nőtt fel, hogy a zenés mulatozásba torkolló családi összejöveteleken mindig felcsendült az Egy Duna-parti csónakházban (ahol köztudottan „nagy a jókedv mindennap”).

Ha a mezei néző nem látta, de hallott róla, hogy 1975-ben Ascher Tamás már megrendezte Kaposvárott az Állami áruházat, és annak következő évben a budapesti vendégjátékán a rendőrségnek is jutott szerep, akkor érti, hogy miért „jut szerep” Ascher Tamásnak is a Kecskeméti Katona József Színház Benkó Bence és Fábián Péter (a fiatal és független K2 társulat vezetői) rendezte előadásában.

A mezei néző is megszokta, hogy bár ő többnyire csak szórakozni szeretne, a rendezők viszont a fejükbe veszik, hogy neki gondolkodnia is kell, sőt kötelességüknek érzik, hogy neveljék vagy legalábbis felhívják a figyelmét arra, amit amúgy is tudunk, hogy nincsen új a nap alatt, és ha akarjuk, ha nem, mindent lehet úgy tálalni, hogy legyen aktuálpolitikai kicsengése. A kérdés csak az, hogy mennyire vagyunk vevők harminc évvel a rendszerváltozás után a kettős beszédre, mennyire működik és mekkora bátorság kell hozzá ebben az állandóan megkérdőjelezett, amúgy fene nagy demokráciában.

Nem sok szellemességet találok abban, hogy narrátorként jelen van a film rendezője, Gertler, akinek keresztneve történetesen Viktor, és a darabban sokszor elkurjantják magukat az áruháznak amúgy „a minisztérium zászlajáért” versenyző dolgozói, hogy „Szabadság, Viktor bácsi!”, és akkor sem fagy meg a levegő, amikor az idős könyvelő, Glau­ziusz bácsi arról énekel, hogy a következő generációnak talán jobb lesz, mert bármennyire is tejben és vajban fürdene, az ember arra vágyik és törekszik, hogy az utódai aranyló mézet csorgathassanak magukra. Értjük mi az iró­niát, és a széksorokat figyelő bőrkabátos ávóslegények jelenlétét is tudjuk hová tenni, csak éppen fáraszt már bennünket. Azt viszont a többség nem díjazta, hogy a megfáradt könyvelő könnyes monológja közben a próbababák ágyékára vetítik sorban az ország hajdani és jelenlegi vezetőinek arcát, és kifejezetten gusztustalannak ítéltük meg sokan az utolsó pár másodperces állóképet.

Az áruház végül is elnyeri a minisztérium zászlaját, amelyet összecsavarva, fekete tokban hoznak be. Ekkor rohan fel a színpadra az addig a nézőtéren ücsörgő „cenzor” megkérdezni, hogy milyen színű a zászló. „Olyan déligyümölcs-színű” – hangzik a megrettent válasz, bevonszolnak egy hatalmas vörös zászlót, és a főszereplő markába nyomják, állóképpé merevedik a szereplőgárda, megfagy a levegő a nézőtéren is. Na nem a félelemtől, hogy jaj istenem, most mi lesz, még csak nem is az elismeréstől, hogy mekkora bátorság, hanem a döbbenettől, hogy ennyire tellett csak a fantáziából.

Propagandaoperett – de a fránya cenzúra nem tiltja be az előadást
Fotó: MTI/Ujvári Sándor

Mikor a premieren láttam az előadást, az volt az érzésem, hogy a színészek, bár alakításaik jók voltak, mintha kifelé figyeltek volna, feszültnek tűntek, a zárójelenetnél pedig kifejezetten befeszültek. Mivel a közönség is megdöbbent a zárójelenettől, a taps is késve csendült fel. Két hónap után néztem meg ismét, kifejezetten a fenti jelenségre koncentráltan. Az addigi sok előadás „bejáratta” a darabot, az utolsó jelenetnél viszont megismétlődött a befeszülés. Itt fogtam gyanút, ez alighanem rendezői utasításra történt: megmondtuk a frankót, és most félünk a következményektől.

Következmények viszont nem nagyon vannak, az a fránya cenzúra nem tiltja be a darabot, a színészeket nem rángatja le senki a színpadról, a rendezőket nem hurcolják meg. A francba, lehet, még sincs diktatúra? Talán mégiscsak változott valami?

Amúgy Szakács Ferenc díszletei között és Horváth Jenny vidám jelmezeiben a színészi játék pont olyan, mint amire vágyunk, Gyöngy Zsuzsa koreográfiája szintén remekül illik az áruházi miliőbe. A kimondott főszereplők, a Dobó Enikő–Koltai-Nagy Balázs primadonna-bonviván páros (végül is egy propagandaoperettet láttunk) és a táncos-komikus szerepben nehezen felülmúlható Szemenyei Jánoson kívül a szubrettszerepet alakító, többéves kihagyás után ismét színpadra lépő Kovács Lotti játéka volt kiemelkedő.