A mai világunk el van árasztva óriási mennyiségű szükségtelen tárggyal, a fölösleges cselekvések garmadájáról nem is beszélve. Néha szükségszerű, hogy az ember elvonuljon, és valamiképpen magára találjon, hogy meg tudja élni a létezését. A mai ember sok mindentől megvált, sok mindent eldobott, számos fontos dolgot lerázott magáról, ami ősidők óta belevésődött a génjeibe. Így eljutott egy „pusztába” a tudományával együtt, és alázat híján, talán még kiáltani is elfelejtett. Peter Greenoway-től egyszer megkérdezték, hogy mit vinne az űrbe? – Ádámtól, Évától kezdve a willendorfi Vénuszig mindent. A Föld kultúráját, a tudományt, az emberiség betegségeit, a föld természeti kincseit, az időjárást, az esőt, a szivárványt, a vizet, a levegőt – mondta a filmrendező.
Fotó: Havran Zoltán
Mint Csángóföld szülötte nagyon fontosnak tartom azt az örökséget, amely minket az egyetemes keresztény világhoz kötött és köt – a gregorián énekek, latin imádságok – és ragaszkodom a nyelvújítás előtti nyelvünkhöz, melynek gyökerei visszaereszkednek az ősmagyar világ legmélyebb rétegeihez. A régi keresztény ember tudta, hogy ha átlépi az evilág küszöbét, mit vihet át, mi az az érték, amely többet jelent a puszta anyagon kívül. A szellemi érték, nem mindig megfogható, ha nincs, az anyagi világnak vége, mivel megszűnik az értelme.
Én Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című imádsággyűjteményét vinném a Karantén-szigetre, a remény olajágaként. De mivel a magányban az ember még jobban rászorul az Istenre, a képzeletre és a látomásra, talán még a Jelenések Könyvéhez is ragaszkodnék. A felesleg – az egyik ellenség – megszűnik, és egy ilyen helyzet segíthet abban, hogy az ember újra magára találjon.
Az Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött népi imádságokat itt olvashatja.
