Miután mindenki csodájára járt a bogyiszlói piros fűszerpaprikának, a tárcaíró kitöltötte a pálinkát, amelyet a zenész barátja hozott, mert a bográcsozást mindig pálinkázással szokták kezdeni. A zöldséget a tárcaíró lányai és a lányok barátnői pucolták, négy-, hat-, nyolc- és tízéves gyermekek, akik azért is szerencsések, mert őket már úgy neveli a tárcaíró nemzedéke, hogy tudjanak főzni, mosni, takarítani, hogy öröm legyen nekik a házimunka, nem kín és keserv. Játék is volt a sárga- és a fehérrépa, a krumpli, a karalábé és a zeller megpucolása, nem nehézség. De az is vitathatatlan, hogy a bográcsozás fénypontja mindig az a pillanat, amikor a gyermekek is körbeállják a tüzet. Az idősebbek persze már ott ücsörögnek, az igazi nagy pillanat az, amikor megjelennek a fiatalok is.
A tárcaíró megfigyelte, hogy egészen furcsa, réveteg arckifejezéssel nézik a tüzet. Hosszan, csendben. Fontos, ősi tudással néznek ekkor szembe, a négy ősi alapelem közül a legveszélyesebbel. A tárcaíró el is mondta a fiataloknak, hogy Empedoklész Hérakleitosz és Parmenidész tanításaiból merítve épített fel négyelemes kozmogóniát. Ő a víz, a levegő, a tűz és a föld keveredéséből tételezte fel a világmindenséget. Majd újra csönd lett, a fiatalok tovább nézték a tüzet.
– Tudjátok, hogy mi ez? – kérdezte a tárcaíró, és mutatta a fiataloknak a szorosan összekulcsolt kezét.
– Nem – válaszolták.
– Az igazságtalanság jele – mondta a tárcaíró, és zenész barátjával egymás szavába vágva elmagyarázták, hogy a trianoni kastélyban milyen békediktátumot erőltettek hazánkra a Magyarországot darabjaira szaggatni akaró nagyhatalmak, amelyek, legalábbis ahogy zenésztársa fogalmazott, csapást akartak mérni Isten népére. Egymás szavába vágva mondták el gyermekeiknek, hogy az 1920-as trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe 329 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8 millióról 7,9 millióra csökkent. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,3 millió, vagyis 30,2 százalék volt magyar.
