Fotó: CICC
– Mondd, Jef, szükséged van rám? – kérdezi Nathalie Delon alakításában Costello szeretője.
– Nincs – vágja rá Alain Delon olyan arckifejezéssel, amitől egy pohár víz is jéggé fagy.
– Mit tehetek érted, mit tehetek érted, Jef? – kérdi újra Nathalie Delon olyan gyöngéden, annyi kedvességgel, hogy a megfagyott jég olvadozni kezd.
– Semmit – vágja rá Alain Delon, mert ő még abból a világból jön, ahol a férfinak magának kellett megoldania a problémáit.
Egy hideg tekintetű, érzelem nélküli rosszfiút látunk (az életnek milyen furcsa paradoxonja, hogy mennyire szerelmesek tudnak lenni a nők az ilyenekbe), akitől semmi jót nem remélhet az ember. Ám a film végén ott a nem várt fordulat: golyó nélküli pisztolyt fog a zongoristanőre, vagyis hagyja magát lelőni. Sőt kiáll a bár közepére, és éppen hogy csak nem kiáltja el magát: Tessenek, kérem, engem lelőni!
A gondosan felépített film egészének ellentmond a befejező jelenet. És ezzel olyan feszültséget teremt a rendező a nézőben, hogy napokig nem szabadul a film gondolatától.
Attól a kérdéstől, hogy vajon miért lövette le magát egy olyan ember, akinek nincsenek érzelmei, akinek nincs lelke. Sok válasz lehetséges, ám az egyik nagyon kézenfekvő. Az Alain Delon által alakított szamuráj ugyanis nem akart tovább egy olyan világban élni, ahol a férfiak már a nőket is bevonják piszkos kis játékaikba. És az teljesen mindegy, hogy az 1960-as években kiharcolt egyenlőség jogán.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!