Tényleg léteznek Kanadában olyan jeges utak, amelyek gyémántbányákba vezetnek. Mármint olyan utak, amelyek befagyott tavakon vezetnek keresztül. A valóságban is vannak olyan kamionsofőrök, akik ilyen utakon igyekeznek egyenesen tartani a járgányukat. A Jonathan Hensleigh Jeges pokol című filmjét ihlető észak-kanadai jeges út 400 kilométer hosszú. A sofőrök 14–16 óra alatt teszik meg ezt az utat, mert csak 20-30 km/h-val vagy még kevesebbel tudnak menni. A sofőrök konvojban vezetik a kamionokat a jeges úton, a valóságban sokszor találkoznak jegesmedvével és farkasokkal is.
Ezen az útvonalon nemhogy nem kell bekötni a biztonsági övet, hanem tilos is, mert ha repedne a jég, akkor ki kell ugrani a kamionból.
A valóságban persze ez nem szokott bekövetkezni, mert szigorúan ellenőrzik a jég vastagságát. A History Channelnek a témában bemutatott korábbi dokumentumfilm-sorozata szerint a kamionok olyan törésvonalakon is átmennek amelyek beszakadhatnak, ezért a sofőrök néha kiugranak a kamionból, amelyet amúgy is nyitott ajtóval vezetnek, hogy bármikor elhagyhatók legyenek.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=R3mfA7pcu_g[/embed]
Jonathan Hensleigh filmrendező már korábban is bizonyította, hogy egészen sokat tud a filmkészítésről. Képes arra, hogy éppen megfelelő mennyiségben adagolja a feszültséget. A feszültséggel nem túl sok filmkészítő tud jól bánni, és legtöbbször túladagolják. A néző pedig onnan szerezhet bizonyosságot, hogy túladagolták neki a feszültséget, hogy a film végén fáradt. Nemcsak a lelke, de a teste is. A Jeges pokol viszont nem ilyen fárasztó film. Éppen annyi benne a kaland és izgalom, amennyi szükséges.
Ráadásul a forgatókönyvírók azt is tudják Liam Neesonről, hogy a zord külseje, szótlansága és közönyösnek tűnő magatartása mögött érző szív lapul.
Képes úgy nézni a szemével, hogy megolvasztja még a jeget is, bár ebben a filmben ez éppen nem tartozik az elérendő célok közé. Itt ugyanis annyira keménynek kell lennie a tavakat takaró jégpáncélnak, hogy ne szakadjon be, ha kamionnal rámennek.
A történet arról szól, hogy egy bányaszerencsétlenség miatt a tárnában rekedt munkások kiszabadításához szükséges csöveket minél előbb le kell szállítani. Még azelőtt, hogy teljesen elfogy a bányászok levegője.

A legrövidebb út a bányába a befagyott tavakon keresztül vezet, ám olyan hőmérsékleti viszonyok között, amikor már inkább nem mennek rá a jégre kamionokkal, mert az könnyen beszakadhat. Bár a jeges utak világát a valóságból vették az alkotók, ezen a környéken nem volt a valóságban bányaszerencsétlenség. Viszont a fő feszültségforrást nem a bányakatasztrófa ábrázolásában mutatják be az alkotók, bár kétségtelenül jelen van a filmben ez a történet is, hanem abban, hogy a bányatulajdonosi kör – mivel a kapzsiságuk miatt következett be a szerencsétlenség – inkább látná holtan a bányászokat, mint élve, hogy kibújjanak a felelősség alól.
Az izgalom fő forrása tehát az, hogy nemcsak a csúszós és törékeny jéggel kell megküzdenie a kamionsofőröknek, hanem azokkal a felbérelt emberekkel is, akik meg akarják akadályozni a küldetés sikerét.