Hosszú út Chicagóig

Liam Neeson hetven felé járva is biztos tempóban szállítja a karizmájára épülő filmeket. Legfrissebb munkáját nem a spanyol származású Jaume Collet-Serra rendezte – akivel immár négyszer dolgozott együtt –, hanem Clint Eastwood egyik állandó munkatársa, Robert Lorenz. Egy kiüresedett életű veterán és egy akaratán kívül új környezetbe kerülő kissrác kettősét bemutató Az oltalmazó kevés újdonságot nyújt, de így is nézhető, szerethető darab.

Forrás: mafab

A másik: a történet szemléletesen mutatja be a központi alak elmagányosodásának folyamatát (a kezdet kezdetén még úgy tűnik, „csak” a számára legfontosabb személyt vesztette és a földjét veszítheti el, ám később bebizonyosodik, hogy további tételek is szerepelnek még e szomorú listán), valamint azt, hogyan jut el arra a pontra, hogy helyesen cselekedjen. A film központi kérdése ugyanis így foglalható össze: tehetünk-e még valami értelmeset, hasznosat, fontosat, ha úgy érezzük, végképp tönkrement az életünk? 

Az idősödő férfi nézőpontjából tehát meglehetősen árnyalt képet kapunk kapunk arról, mivel jár (ismét) részt vállalni valaki más sorsában. Az viszont, hogy a fiú nézőpontjából hogyan néz ki mindez, már jóval kevésbé kidolgozott. 

A nyolcvanadik perc tájékán például van egy jelenet – Miguel a rögtönzött tűz mellett üldögél Jimmel, aki átnyújtja neki a kartell pénzét tartalmazó hátizsákot –, ami első ránézésre érthetetlennek, de legalábbis életidegennek tűnik, ám ha tisztán erkölcsi szempontok alapján ítéljük meg, végső soron érthető. 

Azzal kapcsolatban viszont, hogy mennyiben helyes és célravezető megtanítani egy gyereket, hogyan kell a lőfegyverrel bánni, és az vajon hogyan hat a kissrác későbbi személyiségfejlődésére, már jóval súlyosabb kérdések merülhetnek fel a nézőben.

Ami viszont egyértelmű: a főszerepet megformáló Liam Neeson hetven felé közeledve is remek formában van, közte és a fiút alakító Jacob Perez között érezhetően működik a kémia. És ha már a nevek felsorolásánál tartunk, mindenképpen meg kell említenünk még kettőt: a társforgatókönyvíró-rendező, Robert Lorenz mintegy másfél tucat filmen dolgozott együtt Piszkos Harry megformálójával (jellemzően producerként, valamint a second unit tagjaként), volt hát alkalma, hogy eltanuljon tőle egyet s mást. 

Így Az oltalmazó nem pusztán főhajtás Clint Eastwood előtt, de több annál: olyannyira felismerhetők rajta az immár a tizedik ikszben járó legenda emlékezetesebb munkáinak stílus- és formajegyei, hogy tulajdonképpen olyan Eastwood-film, melynek főszereplőjét Eastwood helyett Neeson alakítja.

(A hasonulás ugyanakkor a másik irányból is tetten érhető: Clint legutóbbi filmje is arról szól, hogy egy idősödő amerikai férfinak az Egyesült Államokba kell juttatnia egy mexikói srácot. A Cry Macho – A hazaút sokban emlékeztet Az oltalmazóra, végső soron annak párdarabja. És gyorsan tegyük is hozzá: a kettő közül a Neeson nevével fémjelzett alkotás sikerült jobban.)

Bár az igazán emlékezetes élményhez valamivel több kellett volna, Az oltalmazó így is nézhető, szerethető darab. A mozgalmasabb filmek kedvelői kissé vontatottnak és nagyszabású, látványos jelenetekben szegénynek találják majd, de aki képes mélyebben átérezni központi karakter vagy a fiú helyzetét, rájöhet, hogy nem akciófilm pereg a szemei előtt, sokkal inkább egy nem tisztán artikulált, nem kellőképpen kibontott és súlypontozott dráma, egy road movie-val keresztezett, profán megváltástörténet.

(Az oltalmazó/The Marksman. Amerikai krimi/thriller/dráma, 2021. Játékidő: 108 perc. Rendezte: Robert Lorenz. Forgalmazza: Prorom Entertainment Kft.) 

Borítókép: Liam Neeson a film egy jelenetében (Forrás: mafab)