Ha egy filmhez 20-30 évvel később készül folytatás, az csak a legritkább esetben annak a jele, hogy az alkotóknak valóban lenne még mesélnivalója. Léteznek kivételek, mint amilyen a közelmúltban a Ragyogáshoz készült Álom doktor, a Szárnyas fejvadász 2049, vagy a Tron: Örökség és a Top Gun: Maverick (utóbbi kettő esetében inkább a filmtrükkök fejlődése, semmint az eredeti történet szolgált apropóul), ám összehasonlíthatatlanul hosszabb azoknak a megkésett második részeknek a sora, amik csúfos kudarcot vallanak. Különösképpen igaz ez a vígjátékokra, ahol nem is tudnék pozitív példát felhozni, pedig az utóbbi években (és különösen a streaming megjelenésével) rengeteg próbálkozás történt a régi sikerfilmek újramelegítésére: Amerikába jöttem 2, Zoolander 2., Dumb és Dumber kettyó, és így tovább. A kiemelt példákra mind igaz, hogy Eddie Murphy, Ben Stiller és Jim Carrey is mind koruk meghatározó komikusaként forgatta le az adott filmek első felvonását, és jóval pályafutásuk zenitjén túl a másodikat.
Adam Sandler és a Netflix diadala
Adam Sandler és a Happy, a flúgos golfos 2. azzal lóg ki a felsorolásból, hogy Sandler még mindig a csúcson van. Köszönhető ez annak, hogy Sandler a hollywoodi sztárok közül elsőként menekült előre, és már egy évtizede csak streamingre gyárt filmeket (a színész kizárólagos szerződést kötött a Netflixszel). Az előfizetők pedig továbbra is imádják a filmesztéták számára kevésbé kedves komikus vígjátékait, melyek mindig megdöntenek ilyen-olyan nézettségi rekordokat (Gyagyás gyilkosság 1–2, Hubie, a halloween hőse), élükön Sandler legújabb filmjével, a flúgos golfos folytatásával.
A filmet három nap alatt 46,7 millióan tekintették meg, ami új rekord, és ennek örömére az első részt is 11,4 millióan gondolták úgy, hogy érdemes bepótolni.
A Sandler-vígjátékok persze sosem örültek igazán nagy kritikai, avagy szakmai népszerűségnek, mivel a 90-es évek közepétől az egész műfajra jellemző, hogy a humor egyre harsányabb (ekkor szaporodott el az amerikai vígjátékokban igazán az altesti humor), a történetek pedig egyre butábbak. Akkoriban persze még a kritikusok sem gondolták, hogy Sandler a 2010-es évekhez közeledve egyre gyakrabban gyárt majd olyan vígjátékokat, amikből teljesen hiányzik a humor (Nagyfiúk 1–2, Távkapcs, Jack és Jill, Pixel stb.). Szemlesütve be kell azonban vallanom, hogy valami furcsa ízlésficamból kifolyólag van pár Sandler-komédia, amit még én is kedvelek, mint a melegházasságból viccet csináló Férj és Férj, vagy a zsidó–iszlám ellentétet karikírozó Ne szórakozz Zohannal, miközben Sandler épp az elmúlt tíz évben kezdett el sokkal gyakrabban szerepelni olyan drámákban, amikben megcsillantja színészi tehetségét (Csiszolatlan gyémánt, Mindent egy lapra, A Meyerowitz-történetek), és amiért kritika is sokkal megengedőbb a személyével.
