Az utolsó meló mindig félresikerül

Stephen King legújabb könyve távolról sem horror, hanem egy szerelmi szállal egybedolgozott bosszúthriller. Vagy inkább a szerző variációja a „még egy melót, utoljára” típusú történetekre. Egyebek mellett az is kiderül belőle, hogy egy mesterlövésznek nem válik hátrányára, ha képregények mellett Zolát is olvas. 

A szóban forgó – közelebbről meg nem nevezett – kisvárosba költözik, és hogy megtehesse a megfelelő előkészületeket, hamis személyazonossággal bekapcsolódik a település életébe. Fedőtörténete szerint író, aki első könyvén dolgozik – és Billy, hogy elüsse a várakozás idejét, csakugyan nekilát, hogy lepötyögje az élettörténetét. 

A regény első része tehát meglehetősen lassú menetű, és több olyan oldalt tartalmaz, amelyek nem viszik előrébb a cselekményt, viszont azt nyújtják, amiben King mindig is erős volt: az amerikai kisvárosok mindennapjainak és jellegzetes figuráinak megkapó rajzát. 

A megkopott gyep újjáélesztése vagy a szomszéd gyerekeivel folytatott Monopoly-parti talán még egyetlen másik King-regényben sem volt ennyire kellemes olvasmány, mint éppen ebben. Mintha a szerző – azzal, hogy stilizálja és mitizálja a hétköznapok jelentéktelennek tűnő részleteit – nem pusztán az amerikai középosztály, de valamennyi átlagember életét ünnepelné. 

De kisvártatva bekövetkezik a fordulat, amit az olvasók jó része előre sejtett: a közvetítő átveri Billyt, ezért néhány napig meg kell húznia magát, mielőtt eltűnhetne a településről. A kényszerű várakozás ideje alatt aztán találkozik egy lánnyal, a huszonegy esztendős Alice-szel, aki nem sokkal azelőtt szenvedett el egy súlyos traumát, így – a 225. oldal tájékán – kezd kibontakozni a cselekmény érdemi része. Hiszen a kialakult helyzetben a sajátos etikai kódexszel bíró Billynek csakugyan cselekednie kell, és annak tisztázása sem maradhat el, hogy a közvetítő miért akarta átverni őt? Úgyhogy a fókusz szűkül, a tempó gyorsul, a színek fakulnak, a tónus komorodik…

A regény tehát két csaknem teljesen különálló részből tevődik össze: az első „kissé” túlírt, és mellékcsapásokon csatangoló, kisvárosi krimi, a második egy szerelmi történettel egybedolgozott, jóval feszesebb bosszúthriller. A kettő közti összekötő kapocs a könyvbe foglalt könyv, vagyis Billy önéletrajza, melynek kézirata egyre dagad, így mind többet tudhatunk meg a tragédia terhelte gyerekkoráról, a Fallúdzsában szerzett élményeiről, etikai kódexének kialakulásáról. 

King ezúttal sem mulasztja el, hogy művekről és szerzőkről valljon, végső soron magáról az írói mesterségről elmélkedjék. Hiszen Billy ügyel rá, hogy mások előtt csak képregényeket böngésszen, de „együgyű énje” előtérbe tolása mindössze az elővigyázatosságával magyarázható óvintézkedés a részéről. Valójában széles műveltségűr, és olyan megállapításokat tesz magában, mint: „Zola tisztára Dickens volt rémálomkivitelben, tulajdonképpen még ma is az. […] micsoda jó téma lenne ez egy esszéhez”. 

Így végül meglepően könnyen megy neki az írás, és ahogy előrébb haladunk a cselekményben, a kézirat nyelvezete és tónusa megváltozik: kezdetben olyan, mintha Benjy Compson – William Faulkner A hang és a téboly című regényének mentális betegséggel küzdő szereplője – beszélne, végül azonban már csaknem eltéveszthetetlen az igazi Billy. 

King tehát – jól érzékelhető módon – nem arra törekedett, hogy egy jellegzetes „utolsó meló” történetet írjon, sokkal inkább arra, hogy létrehozza a maga variációját az alzsánerben. A végeredmény azonban kissé felemás lett. 

A főszereplő önéletírása olykor parttalannak tűnik. A megoldás, amit King kitalált, hogy mellőzhesse is a főszereplő és Alice között kibontakozó szerelem testi vonatkozásainak ábrázolását, meg ne is, kissé életszerűtlen. A regény egy pontján színre lépő figura pedig amellett, hogy dúsgazdag és befolyásos, még pedofil is, holott anélkül is éppen eléggé visszataszító. Csak nem egy, a legújabb generációs antagonistákkal kapcsolatos sztereotípia formálódik éppen az olvasók szemei előtt?

(King tengerentúli vásárlóinak némelyikét felbosszantotta, hogy a szerző többször kifejezésre juttatja művében a Trumppal és politikájával kapcsolatos ellenszenvét. De Trump hivatali ideje már letelt, és a hazai olvasók eleve másként viszonyulnak az amerikai elnök személyéhez, mint az Egyesült Államokban élők – bizonyára kevésbé fogják foglalkoztatni őket az aktuálpolitikai felhangok, mint mondjuk a kansasi vagy nebraskai társaikat.) 

A Billy Summers mindezek dacára – vagy mindezekkel együtt – is hatásos és működőképes. Aki kedveli a szerző védjegyének számító, megkapó milliőrajzot, a bevettnek éppen nem mondható műfaji keveredést, vagy az olyan történeteket, amelyek egy szokatlan páros kapcsolatának alakulását mutatják be, azok nemcsak olvashatónak, de bizonyára szerethetőnek is ítélik majd e regényt: King nem talál be vele a lőlap közepébe, csak valahová a hatos kör tájékára – ám hetvenedik életévén túl, háta mögött közel ennyi könyvvel egyáltalán nincs oka rá, hogy szégyenkezzen e lövés miatt!

Stephen King: Billy Summers. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021

Borítókép: Stephen King amerikai író (Fotó: Evan Agostini)