Egy férfi csaknem egy évtizede próbálja egyre kétségbeesettebben megtalálni a lányát Japánban

Meditatív hangulat mögött meghúzódó mély dráma és különleges kérdésfelvetések. A mozikban látható francia–belga A hiányzó részem egy különösen őszinte film az apaságról, de néha pont a természetessége miatt veszít az erejéből.

Európai szemmel Japán egy egészen érdekes világ, és nem csupán a természetrajza miatt. Azt, hogy mennyire patriarchális társadalom, tökéletesen illusztrálta a dokumentumfilmek kategóriájának idei Oscar-esélyese, a Fekete doboz, amely bemutatta, mekkora felháborodást keltett, amikor egy fiatal újságírónő nyilvánosságra hozta, hogy egy rendkívül befolyásos ember szexuálisan zaklatta. És az indulatoknak csupán egy része szólt az illető és az ellen, hogy a hatóságok eleinte az asztal alá söpörték az ügyet: a lány életveszélyes fenyegetéseket kapott, hangosan megjelent az áldozathibáztatás, és nemcsak a férfiak, hanem a nők részéről is. Mindez azért különös, mert A hiányzó részem egy szintén szélsőséges, de ellenkező előjelű oldalát mutatja be az országnak.

A hiányzó részem különleges perspektívából ábrázolja Japánt. Forrás: Pannonia Entertainment Ltd.

Miként nálunk, ott is válás esetén a legtöbb alkalommal a volt feleségnek ítélik a gyereket, viszont nem ismerik a közös láthatás jogát, a nő totális teljhatalmat érez a felügyelet kapcsán, és ha úgy kívánja, az apa soha semmilyen módon nem léphet kapcsolatba vele, de a gyerektartási díjat azért fizetnie kell.

Így járt a film főhőse, a francia Jay is, aki a történet elején már közel tíz éve nem látta a lányát, sofőrként járja Tokió utcáit, azt remélve, hogy a tizennégy milliós metropoliszban egy nap majd rábukkan. Már-már azon gondolkozik, hogy feladja, és hazamegy Európába – ahol egyébként az ott élő édesapja ironikus módon folyamatosan azzal zaklatja, hogy csak virtuális módon láthatja a fiát –, aztán egy nap az állhatatosságát siker koronázza. 

A lány nem ismeri fel, nyilván nem sok kép lóghat az otthonában a falon az apjáról, a férfi számára pedig komoly dilemma, felfedje-e a kilétét, ugyanis az anya beleegyezése nélküli kapcsolatfelvétel miatt akár börtönbe is kerülhet.

A film drámai élét némileg csökkenti, hogy a problémafelvetése szerencsére lassan a múltba vész, Japánban épp 2026-ban módosul ez a jogszabály, a rendező azonban ezt nem tudhatta, hiszen még a járvány idején kezdte el forgatni az alkotást. Ugyanakkor nem egy szimpla periratról beszélhetünk az igazságtalan törvénnyel szemben, sokkal több rétege van a történetnek.

Sok film bemutatta már, milyen traumákat okoz egy válás a család minden tagjának a Kramer kontra Kramertől a Házassági történetig, de ilyen csendesen ritkán ábrázolják. Hallhatunk egy-egy hangos szóváltást, de többségében azt láthatjuk, hogy a férfi a hasonló sorstársaival a kocsmában iszogat, máskor némán szeli az utakat. Az autózás során pedig Tokiónak nem azt a neonfényekben vibráló, nyüzsgő arcát láthatjuk, mint az Elveszett jelentésben például, a főszereplő nem turista, régen ott él, és – akárcsak a főszerepet alakító Romain Duris a szerep kedvéért – megtanult japánul, és mivel nyilvánvalóan nem dúsgazdag, a város kevésbé frekventált útjait járja.

A főszereplő hosszú autóútjai meditatív hangulatot teremtenek. Forrás: Pannonia Entertainment Ltd.

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy noha Guillaume Senez rendezésének már csak a fajsúlyos témája miatt is a papírforma szerint fesztiválkedvenccé kellett volna válnia, mégsem kapott nagy szakmai visszhangot. Árad a jelenetekből a természetesség, ami annak is köszönhető, hogy a színészek csak támpontokat kaptak, de végig improvizáltak, ráadásul a jeleneteket időrendben vették fel, ugyanakkor hiányoznak az igazán frappáns párbeszédek. A képek szépek, de olyan atmoszférát nem sikerül a vászonra varázsolnia az alkotóknak, mint ami Wim Wenders vagy Jim Jarmusch hasonló hangvételű műveit jellemzi. És bár nem kevés drámai pillanatot tartogat a történet, az igazán átütő, gyomorszájon vágó katarzis elmarad, utóbbi talán szándékos döntés is volt Senez részéről, mert a lehetőség folyamatosan ott lebeg.

Mindez jó hír lehet azoknak, akik nem feltétlenül azt várják el egy drámától, hogy utána a sötét moziteremben a telefonjuk fényerejével keressék a széttört lelkük darabjait a széksorok között, és ez a film már csak a meditatív hangulata vagy a kulturális különbségekre való rácsodálkozás miatt is megéri a jegy árát. Piszkálhatja a néző szemét, hogy ebből a koncepcióból még erősebb mozi is születhetett volna, de bárcsak ez lenne a sztenderd a jelenlegi kínálatban.

Borítókép: A hiányzó részem. Forrás: Pannonia Entertainment Ltd.