Lelkes bemutató szavak helyett álljon az elején három idézet a kis csibész Nicolas „önéletírásából”: „Eudes egy nagyon erős haver, rögtön orrba akarta vágni Agnant, de Agnan szemüveges, és ezért nem lehet mindig adni a fejének, amikor szeretné az ember.”; „Agnanon kívül egyetlen valaki volt, akinek tiszta maradt a képe, Geoffroy, mert őrajta rajta volt a marslakósisak, ami olyan, mint egy befőttesüveg. – Na látja! – mondta Geoffroy a tanító néninek. – Ha mindenki marslakónak öltözött volna, most nem volna cirkusz. Láttam, hogy a tanító néni szívesen megcibálná Geoffroy fülét, de a befőttesüvegen nem volt fogás. Piszok nagy ötlet ez a marslakójelmez!” Illetve: „Hülye spicli! – kiáltotta valaki, de szerencsére a tanító néni nem tudta, hogy kicsoda, mert akkor büntetést kaptam volna…”
Megvárom, hogy kikacagják magukat, aztán folytatom: „A komisz kölök naplója” című, ha a Metta V. Victor által írt és Karinthy Frigyes által fordított kötetet ötvözzük a Kázmér és Huba-képregény Kázmér-alakjával, nagyjából a kis Nicolas-t kapjuk, aki annak a csodálatos René Goscinny-nek a műve, akinek – egyebek mellett – Lucky Luke-ot és Asterixet is köszönhetjük. Az álnaiv hangú, felnőtteket is hihetetlen intenzitással megnevettető Nicolas 1960-ban jelent meg először, és legnagyobb örömömre a Móra Könyvkiadó elkezdte kiadni öt kötetben a Nicolas-történeteket (előkészületben a Nicolas az iskolában, a Nicolas nyaral, a Nicolas meg a haverok és a Nicolas-nak gondjai vannak kötet).
Jean-Jacques Sempé illusztrációi éppen úgy forrnak össze a Goscinny-féle szöveggel, ahogy Alberto Uderzo Asterix- és Obelix-alakjai a képregényszöveggel: nem is tudjuk másként elképzelni a kisiskolás, rosszcsont kópét, csak a Sempé által megrajzolt világban. Amit ez a könyv (és a jövőben ezek a könyvek) tudnak, és amire talán mindennél nagyobb szükség van, az a nevetés. Pontosabban nem is a nevetés: hanem a hangos röhögés. Nagyon kevés ilyen könyvvel találkozni, amelyikből ilyen magától értetődően, szervesen és soronként buggyan ki a humor, és ez különösen a felnőtteket bírja nevetésre, ugyanis a klasszikus humorosmű-módszertan szerint mindenki tudja, sejti, látja és érti már, mi annyira kacagtató egyik-másik helyzetben, csak éppen maga az elbeszélő nem, és előttünk masírozik bele a saját végzetébe, hogy levonja a következtetéseket, és újra nevetésre ingereljen: „Mázlid van, hogy tele van a kezem virággal – mondtam én –, mert különben pofon vágnálak.” „Kijöttünk a trafikból, és nem tudtuk, hogy most mit csináljunk. Nagyon nehéz szivarozni, ha még kicsi az ember.” „Nem szeretem a lányokat. Egy lány, az buta, nem tud mást játszani, csak babázni meg boltosozni, és folyton bőg. Nem mondom, én is sírok néha-néha, de annak mindig oka van, mint például a múltkor, amikor eltörött a nagy váza a nappaliban, és a papa megszidott, ami nem igazság, mert nem direkt csináltam, és különben is ronda egy váza volt, és tudom, hogy a papa nem szereti, ha bent labdázom, de mit csináljak, ha esett az eső.”
A fordítás remek, semmit sem veszített erejéből, frissességéből, és ez az egész kis univerzum annyira különleges és egyedi, hogy az egyszeri olvasó csak hálát érezhet, amiért belekerül, és nem is igen akarna kikerülni belőle, csakhogy a könyv annyira szellemes, vicces és jó, hogy órákon belül mégiscsak kikerül belőle. Így aztán nem marad más, mint lelkesen várni a következő köteteket és előre edzeni a rekeszizmot.
René Goscinny – Jean-Jacques Sempé: A kis Nicolas. Fordította Bognár Róbert. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: René Goscinny (1926–1977) francia képregényíró és humorista (Fotó: Getty Images)
