Lelkes bemutató szavak helyett álljon az elején három idézet a kis csibész Nicolas „önéletírásából”: „Eudes egy nagyon erős haver, rögtön orrba akarta vágni Agnant, de Agnan szemüveges, és ezért nem lehet mindig adni a fejének, amikor szeretné az ember.”; „Agnanon kívül egyetlen valaki volt, akinek tiszta maradt a képe, Geoffroy, mert őrajta rajta volt a marslakósisak, ami olyan, mint egy befőttesüveg. – Na látja! – mondta Geoffroy a tanító néninek. – Ha mindenki marslakónak öltözött volna, most nem volna cirkusz. Láttam, hogy a tanító néni szívesen megcibálná Geoffroy fülét, de a befőttesüvegen nem volt fogás. Piszok nagy ötlet ez a marslakójelmez!” Illetve: „Hülye spicli! – kiáltotta valaki, de szerencsére a tanító néni nem tudta, hogy kicsoda, mert akkor büntetést kaptam volna…”
Megvárom, hogy kikacagják magukat, aztán folytatom: „A komisz kölök naplója” című, ha a Metta V. Victor által írt és Karinthy Frigyes által fordított kötetet ötvözzük a Kázmér és Huba-képregény Kázmér-alakjával, nagyjából a kis Nicolas-t kapjuk, aki annak a csodálatos René Goscinny-nek a műve, akinek – egyebek mellett – Lucky Luke-ot és Asterixet is köszönhetjük. Az álnaiv hangú, felnőtteket is hihetetlen intenzitással megnevettető Nicolas 1960-ban jelent meg először, és legnagyobb örömömre a Móra Könyvkiadó elkezdte kiadni öt kötetben a Nicolas-történeteket (előkészületben a Nicolas az iskolában, a Nicolas nyaral, a Nicolas meg a haverok és a Nicolas-nak gondjai vannak kötet).
Jean-Jacques Sempé illusztrációi éppen úgy forrnak össze a Goscinny-féle szöveggel, ahogy Alberto Uderzo Asterix- és Obelix-alakjai a képregényszöveggel: nem is tudjuk másként elképzelni a kisiskolás, rosszcsont kópét, csak a Sempé által megrajzolt világban. Amit ez a könyv (és a jövőben ezek a könyvek) tudnak, és amire talán mindennél nagyobb szükség van, az a nevetés. Pontosabban nem is a nevetés: hanem a hangos röhögés. Nagyon kevés ilyen könyvvel találkozni, amelyikből ilyen magától értetődően, szervesen és soronként buggyan ki a humor, és ez különösen a felnőtteket bírja nevetésre, ugyanis a klasszikus humorosmű-módszertan szerint mindenki tudja, sejti, látja és érti már, mi annyira kacagtató egyik-másik helyzetben, csak éppen maga az elbeszélő nem, és előttünk masírozik bele a saját végzetébe, hogy levonja a következtetéseket, és újra nevetésre ingereljen: „Mázlid van, hogy tele van a kezem virággal – mondtam én –, mert különben pofon vágnálak.” „Kijöttünk a trafikból, és nem tudtuk, hogy most mit csináljunk. Nagyon nehéz szivarozni, ha még kicsi az ember.” „Nem szeretem a lányokat. Egy lány, az buta, nem tud mást játszani, csak babázni meg boltosozni, és folyton bőg. Nem mondom, én is sírok néha-néha, de annak mindig oka van, mint például a múltkor, amikor eltörött a nagy váza a nappaliban, és a papa megszidott, ami nem igazság, mert nem direkt csináltam, és különben is ronda egy váza volt, és tudom, hogy a papa nem szereti, ha bent labdázom, de mit csináljak, ha esett az eső.”
