„Egyre melegebb lett.” Ezzel a mondattal kezdődik a tekintélyes sci-fi-szerző, Kim Stanley Robinson új gigaregénye, A Jövő Minisztériuma, és utána jó pár oldalon az egyik legerőteljesebb környezeti katasztrófát írja le megdöbbentő naturalizmussal, amelyet valaha olvastam – feledhetetlen élmény, az bizonyos. Ebben a gyomorszájon vágó fejezetben ábrázolt nagy hőhullámban ugyanis két hét alatt húszmillió ember hal rettenetes halált Indiában, és ez az esemény arra indítja a világ országait, hogy valamit tegyenek a pusztuló Földdel, ezért létrehozzák a meglehetősen hangzatos nevű A Jövő Minisztériumát.
A hőhullám a könyv végéig hivatkozási alap lesz, ilyen megfogalmazásokban: „De utána még melegebb lett. Aztán minden nagyon gyorsan történt, egyszerre csak olyan meleg lett, hogy még a helyiek is megijedtek… és aznap éjjel néhány öregember és nagyon kicsi gyerek meghalt. Ettől mindenki sokkot kapott, de szerintem úgy gondolták, ennél rosszabb már nem lesz. Utána még rosszabb lett, és az áram is elment, így nem volt légkondicionálás… és nem maradt túl sok víz sem. Az emberek pánikba estek, méghozzá jogosan. Azt a hőséget már nem bírta az emberi test. Hipertermia, bár ez csak egy szó. A valóság más. Az ember nem kap levegőt. Az izzadás nem működik. Mindenki megsül, mint a hús a sütőben, és ezt végig érzi. Végül nagyon sokan lementek a közeli tóhoz, de olyan meleg volt a vize, mint a forró fürdő, és nem… iható. Úgyhogy nagyon sokan ott haltak meg.”
A könyv múlt időben meséli el a jövő eseményeit (és minisztériumait), szinte felfoghatatlan számú szálon futó cselekménnyel, és több visszatérő, vagy csak egy-egy rövid fejezet erejéig megjelenő „szereplő” szólal meg benne: A testem olyan jól működött, hogy idővel mindent elnyelt és megemésztett mindenhol. Olyan nagyra nőttem, hogy megettem a világot, és most már a világ összes vére az enyém. Mi vagyok? Ti tudjátok, annak ellenére, hogy ti is ugyanúgy belülről láttok engem, minden más. Én a piac vagyok.Vitathatatlan érdeme a könyvnek ez a sokszínűség, ez a lázas igyekezet, hogy az újvallás-alapító lendülettől a szélsőbalos emberi viszonyulásig mindent, de mindent megmutasson, ami és aki a klímaváltozás nehézségeire választ keres – és teszi mindezt szórakoztatóan, elképesztő okosan (a könyv közepe táján olyan fejezetek sorakoznak, amelyek bármelyik közgazdaságtan-szakkönyvben megállnák a helyüket), és a sok történetszálból végül is két ember életére koncentrálóan, akik rendhagyó kapcsolata (túsz, elrabló, beszélgetőtárs, vitapartner stb.) végigkíséri a teljes disztópiát.
