„Egyre melegebb lett.” Ezzel a mondattal kezdődik a tekintélyes sci-fi-szerző, Kim Stanley Robinson új gigaregénye, A Jövő Minisztériuma, és utána jó pár oldalon az egyik legerőteljesebb környezeti katasztrófát írja le megdöbbentő naturalizmussal, amelyet valaha olvastam – feledhetetlen élmény, az bizonyos. Ebben a gyomorszájon vágó fejezetben ábrázolt nagy hőhullámban ugyanis két hét alatt húszmillió ember hal rettenetes halált Indiában, és ez az esemény arra indítja a világ országait, hogy valamit tegyenek a pusztuló Földdel, ezért létrehozzák a meglehetősen hangzatos nevű A Jövő Minisztériumát.
A hőhullám a könyv végéig hivatkozási alap lesz, ilyen megfogalmazásokban: „De utána még melegebb lett. Aztán minden nagyon gyorsan történt, egyszerre csak olyan meleg lett, hogy még a helyiek is megijedtek… és aznap éjjel néhány öregember és nagyon kicsi gyerek meghalt. Ettől mindenki sokkot kapott, de szerintem úgy gondolták, ennél rosszabb már nem lesz. Utána még rosszabb lett, és az áram is elment, így nem volt légkondicionálás… és nem maradt túl sok víz sem. Az emberek pánikba estek, méghozzá jogosan. Azt a hőséget már nem bírta az emberi test. Hipertermia, bár ez csak egy szó. A valóság más. Az ember nem kap levegőt. Az izzadás nem működik. Mindenki megsül, mint a hús a sütőben, és ezt végig érzi. Végül nagyon sokan lementek a közeli tóhoz, de olyan meleg volt a vize, mint a forró fürdő, és nem… iható. Úgyhogy nagyon sokan ott haltak meg.”
A könyv múlt időben meséli el a jövő eseményeit (és minisztériumait), szinte felfoghatatlan számú szálon futó cselekménnyel, és több visszatérő, vagy csak egy-egy rövid fejezet erejéig megjelenő „szereplő” szólal meg benne: A testem olyan jól működött, hogy idővel mindent elnyelt és megemésztett mindenhol. Olyan nagyra nőttem, hogy megettem a világot, és most már a világ összes vére az enyém. Mi vagyok? Ti tudjátok, annak ellenére, hogy ti is ugyanúgy belülről láttok engem, minden más. Én a piac vagyok.Vitathatatlan érdeme a könyvnek ez a sokszínűség, ez a lázas igyekezet, hogy az újvallás-alapító lendülettől a szélsőbalos emberi viszonyulásig mindent, de mindent megmutasson, ami és aki a klímaváltozás nehézségeire választ keres – és teszi mindezt szórakoztatóan, elképesztő okosan (a könyv közepe táján olyan fejezetek sorakoznak, amelyek bármelyik közgazdaságtan-szakkönyvben megállnák a helyüket), és a sok történetszálból végül is két ember életére koncentrálóan, akik rendhagyó kapcsolata (túsz, elrabló, beszélgetőtárs, vitapartner stb.) végigkíséri a teljes disztópiát.
Remekbe szabott kis fejezetek váltják egymást (parádés például, amikor a világnak egy konferenciára összegyűlt leggazdagabb embereit ismeretlenek elrabolják, és spártai körülmények között kell élniük hetekig, illetve az ebből levont/le nem vont tanulságok, a Káli Gyermekei nevű szekta környezetiártalom-csökkentő szándékú terrorakciói, Svájc világgazdasági szerepének különböző aspektusai, egyáltalán a globális történések magánéletre gyakorolt hatásainak gondosan válogatott szereplőkkel való illusztrálásai), és az egész könyv… nyomasztó.
Nemcsak nyomasztóan okos (mennyi mindenhez ért ez a Kim Stanley Robinson, gondolja az olvasó ámulva), hanem nyomasztóan és sötéten fenyegető és reménytelen. Van ugyan egy rövid fejezet, amelyikben a történelem beszél és a végén felfedi magát, ezekkel a szavakkal: Tudjátok, ki vagyok. A történelem vagyok. És most csináljatok szépre. De összességében akkor is reménytelen minden – a könyvben több száz oldalon keresztül leírt megoldási javaslat a klímaváltozás okozta gondok kijavítására a valóságban aligha tud megtörténni: ugyan komplex gazdálkodási, pénzügyi, banki, energiaipari, szállítási, fogyasztási és ezer másik szempontú javaslatrendszert ad a szerző, de ez tényleg csak a könyv lapjain működik. (Arról nem is beszélve, hogy a főtörténet szereplői a radikális életmód-változtatási elvárások között éppen olyan nyugodtan utazgatnak, sétálgatnak, buliznak és falatoznak éttermekben, mintha a könyv más lapjain nem épp mindennek az ellenkezőjére tenne javaslatot a szerző.) Bár a könyv nemcsak leírja a problémát, hanem a szerző által minden jel szerint alaposan végiggondolt és részletesen leírt kiút lehetőségét is megmutatja, soha, egy pillanatra sem válik derűs vagy kellemes olvasmánnyá – mögöttes üzenete szerint a jövő végérvényesen és helyrehozhatatlanul elveszett, mivel az emberi természet soha nem teszi lehetővé azt az összefogást, ami a megmentéséhez kellene.
Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma. Fordította: Farkas Veronika. Agave Könyvek, Budapest, 2022.
Borítókép: Kim Stanley Robinson (Fotó: Wikipedia)
