Adrian Tchaikovskynak eddig öt kötete jelent meg magyar nyelven, mindegyik igen erőteljes és emlékezetes témát dolgoz fel. Megkísérlem néhány szóban bemutatni őket, mert sok közülük jobb, mint az alább tárgyalt könyv. Az idő gyermekei cselekménye két szálon fut, az egyik egy pókevolúciót kísér figyelemmel, a másik emberszabásúak űrutazását, majd a két civilizáció elkerülhetetlen találkozását láthatjuk; A pusztulás gyermekeiben egyebek mellett polipok teremtenek hihetetlen kultúrát és tudományt; a Hadállatban egy félig ember, félig idomított harci kutyát használnak háborús cselekményekre, a Pókfény pedig egy parádés, könnyed, mágikus történet a jó és a rossz harcáról egy pókból félig-meddig emberré varázsolt segítővel, aki emberi öntudatra ébredve már nem tudja kezelni állati reflexeit, amikor az igazi emberek belekötnek.
Mint látható, tényleg izgalmas kérdések sorjáznak, ráadásul Az idő gyermekei és A pusztulás gyermekei valóságos remekművek, hatalmas regényfolyamok, nagy, epikus művek. Az Éden kapui című új kötet – csakúgy, mint az eddigi grandiózus alkotások – is nagy emberiségtörténet a párhuzamosan létező világokról: Lee és Mal, a két jó barát hobbiszörnyvadász, és egészen addig kutatnak, míg egyikük eltűnik (egy másik világban), és csak évekkel később kerül elő, majd szép lassan kiderül, hogy a párhuzamos Földek léteznek, ahol igen különleges lények élnek és tartanak fenn sajátságos civilizáció(ka)t. A párhuzamos Földek közötti átjárók elkezdenek kiszélesedni, és a különféle világok lassan összekeverednek. A főtörténetet fejezetenként megszakítják fiktív tudományos összefoglalók a párhuzamosan fejlődő Földekről (afféle Ray Bradbury által a Mennydörgő robaj című novellában leírt pillangóhatás-utóélet vizsgálatok és továbbgondolások), amelyek szinte jobbak, mint a főhősök néhol túl sok szaladgálásába és lelassulásba torkolló akciói a világ(ok), no meg a világegyetem megmentése céljából.
Kicsit furcsa, hogy az író – legalábbis ebben a könyvében – milyen lázas igyekezettel tesz gesztusokat a politikai korrektségnek; néha valósággal kínos látni, ahogy a történetbe passzírozza például a transznemű tudóst, és felmondja az ezzel kapcsolatos kötelező szólamokat. De mindezeket a nehézkes részeket felülírja a pazar és masszív filozófia és a remek humor, amely lépten-nyomon megvillan, valamint a sci-fi legjobb hagyományait idéző, fantáziadús és gondolkodásra serkentő leírások tömkelege: „Történeteket mesélünk; minden értelmes létforma történeteket mesél. Ekképp felfoghatatlanul idegen – más gondolatokkal teli, más Földekről származó – dolgokban keresünk értelmet.” Vagy példa a kifinomult angol humorra: „A vidék szemgyönyörködtető volt, de ha valaki igazán értékelni akarta, kedvelnie kellett hozzá a kietlenséget is”; „A jó szemű helybéliek észrevették, hogy két lány vágott neki a fenyérnek, és csak az egyikük tért vissza”; „Fogalma sem volt róla, mekkora lehet a léghajó, de nyilvánvalóan eltörpült mellette minden, amit az emberek mérnöki lelemények valaha feljuttatott a levegőbe, a repülő behemót láttán Jules Verne elsírta volna magát.” És végül: „Tizenkilenc évesek voltak. Lee állattant tanult a Readingi Egyetemen, Mal irodalmat hallgatott az Oxfordon – egy olyannyira exkluzív tanintézményben, hogy a tanulást is más igével kellett kifejezniük.”
Mint a szerző összes többi könyve, volumenre és a megvalósított feladat dimenzióira nézve is gigantikus vállalkozás Az Éden kapui – annyi tudománnyal benne, mint amennyi Andy Weir regényeit szokta jellemezni, lenyűgöző fantáziával, és annak bizonyosságával, hogy a világmindenség tervezett létrejötte és tervezett vége, a párhuzamos Földek egymásba omlása vagy szándékos „isteni” teremtés és rendezés következménye… vagy nem, hanem csak megtörténik: „A dologgal? Ja az ediakaraival, mindenek teremtőjével, vagy bárhogy is akarod hívni a krapekot. Nem tudjuk, akar-e bármit is. Őszintén szólva azt sem tudjuk, miért csinálta, amit csinált. Mármint valószínűleg egyszerűen csak megtörtént valamilyen más cél mellékhatásaként, amiről még megtippelni sem tudjuk, mi lehetett.” Szerencsére aztán az alábbihoz hasonló mondatok kicsit megnyugtatják a mindenség pusztulásába beleszédülő olvasót: „Nagyjából egy hét kellett hozzá, hogy megmentsék az univerzumot.”
Adrian Tchaikovsky: Az Éden kapui. Fordította: Galamb Zoltán. Fumax Kiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: Adrian Tchaikovsky (Forrás: Wikipédia)
