Az antagonista szó hétköznapi jelentése: ellenfél. Máskor inkább úgy érdemes fordítani: szemben álló. Az úgynevezett antagonista izmok ellentétes működésükkel támogatják azt a célt, amit a velük szemközti, végrehajtó izom el akar érni. Horváth Éva Monika festőművész megerősíti sejtésemet:
Maga az antagonista ebben az állapotában az, ami megtámogatja a tételt, a törékeny egyensúlyt.
A képek motivikusan sokrétűek, de nem csak a macska- és a késmotívum jelenléte okozza, hogy egyszerre puha és éles hatást keltenek, melynek következtében a néző billegő, lebegő lélekállapotba kerül. Érezhető, hogy az egész tárlatnak az a célja, hogy ezt a kettős tapasztalatot nyújtsa.
Horváth Éva Monika így jellemezte a tárlaton felfedezhető kettősséget: – Nőként létezem, és ezek a test tapasztalatai. Nemcsak a társadalom felől, a behaviorista elvárások irányából keresek, ahogy tettem a tömegről szóló képeim esetében, hanem a belső élményeimben is. Gondolhatunk a képeimen a sok gömbre, korongra, ezek abból a tapasztalatból erednek, hogy szülés előtt a magzatburok olyan, mint egy gömb. Abban a pillanatban, amikor a szülés előtt megreped a magzatburok, fájdalom és öröm egyszerre járja át a női testet. Belül történik, de magával ragadó. A létezések elemi tapasztalataival próbálok előhívni valamit, ezért modellálok csak vízszintes és függőleges vonalakkal, olykor egyetlen vonallal. Szemben a másik kiállítás tömegeinek gombaszerűségével, itt korlátozom magam az alkotásban, ebből buggyan ki a szabadság. Ha nincsenek műfaji megkötöttségek, akkor nehéz megtalálni a szabadságot, amire vadászom. Vízszintes és függőleges vonalkák segítik a születést.
A festőművész Az antagonista képeit cím nélkül függesztette ki két teremben, és valóban két sorozatnak érzékelhetők. Praktikusan úgy írhatnánk le az elsőt: csendéletek macskával, bár a képek mozgalmasak, sőt a kézmotívum fel-felbukkanása által az emberi beavatkozás lehetősége is jelen van. A második terem sorozatára a szakrális csendéletek elnevezés illik, mert hangsúlyosak a képeken az olyan gnosztikus keresztény szimbólumok, mint a szőlő, a dinnye, a kehely és a gyertya.
Horváth Éva Monika az első teremben kiemelte a földgömbökön egyensúlyozó macska képét, melynek Helló, világ a címe, illetve a hétdarabos macskás sorozatot, melynek René Magritte szürrealista festőművész híres leleménye (Ceci n’est pas une pipe – Ez nem pipa), nyomán ezt a címet adná: Ez nem macska, utalva ezzel arra, hogy ez nem az, aminek látszik – összegezte a művész. Hozzátette, ezek a macskás csendéletek, melyek absztrakt háttér előtt csillámló applikációkkal gazdagon ellátott figuratív macskaábrázolások, a legfrissebb belső kutatásának eredményei, idei képek.
A második teremben ikonosztázt láthatunk, melyet a művész taxogramákból épített föl, azaz olyan képi jelekből, melyek egy-egy szó helyett állnak. Hangulatokkal, felismerésekkel azonban inkább leírhatók ezek a képek, mint szavakkal. Amikor a második terem grafikáit nézzük, melyeknek háttere levegősebb, vonalasabb, gyakran a csupasz papír textúrája is látszik, rájövünk: az előző képeket a macska nem játékossá tette, hanem inkább misztikusan nehézzé. Pedig a második sorozat jelképisége sem könnyed.
– Ezek terhelt szimbólumok, ha jungiánus nyelvként nézed, de nem annak készültek. Megdöbbentő volt, hogy egy vonallal egy számomra is felbontatlan kód jelenik meg, az az együttható, ami a lényemből fakad, abból az adottságomból, hogy nőként veszek részt a világban. A jelképiségről az ember nem is szívesen beszél, az jöjjön le a munkáról. Rájöttem, hogy működnek bennem a jelképek. Nem szándékolt nyelvként használom ezeket, hanem csak előjöttek, és történetté rendeződtek. Olyan történetté, amely esztétikai tapasztalatot és élettapasztalatot egyszerre mesél el.
Borítókép: Tárlatvezetés a kiállításon (Fotó: Aczél Márk)
