Pacepa – akinek a neve hallatán még a rendszerváltás után is összébb húzta magán az ember a felöltőt – könyvével úgy voltam, hogy mire hallottam róla, a Ceauşescu-házaspárt már kivégezték, aztán valahogy nem jutottam hozzá sokáig, pedig nagyon érdekelt volna, hiszen a saját múltamról is szólt, majd mikor e-könyv-formában megszereztem, és fogalmam sem volt a dimenzióiról, valahol az első harmada után csalódottan tettem le, mivel annyira belterjesnek és ma már, sok évtizeddel később annyira érdektelennek tűntek a részletesen leírt konspirációk, hogy nem olvastam tovább (bár a delikát egyéb részletek már akkor gyomorforgatóak voltak). Ezen az áldatlan állapoton változtatott az Erdélyi Szalon Könyvkiadó gondozásában megjelent impozáns, volumenében is jelentős kötet, amelyik közel hétszáz oldalon keresztül közli az 1978-ban Amerikába szökött, majd 2021-ben, covidfertőzésben elhunyt román „kémfőnök” emlékezéseit a Ceauşescu-házaspár szolgálatában töltött időről. (Ő volt a legmagasabb rangú disszidens, aki a hidegháború alatt a keleti blokkból Amerikába szökött; Ceauşescu óriási vérdíjat tűzött ki a fejére, de nem tudta megöletni.)
Az embernek ugyancsak erőt kell vennie magán, hogy ezt a könyvet végigolvassa – mert az aprólékosan, okosan és nagy tudással (meg lenyűgöző jegyzetapparátussal) megírt konspirációk részletei egy idő után nagyon érdekesek lesznek ugyan; közben azonban az olvasó gyomra felfordul a totális önkényuralom, a személyi kultusz, a hisztérikus és bosszúállásra berendezkedett vezetői stílus megannyi leágazásának és megnyilvánulásának olvasásától.
Nicu Ceaşescunak, a diktátor legkisebb fiának féktelen tivornyái, nőkkel való erőszakoskodásai, Elena, a diktátor feleségének akaratos, szeszélyes, velejéig romlott gonoszkodásai, amely nyomán életek mentek tönkre, és magának a diktátornak a nagyzási mániája, félelmetes ravaszkodása, konspirációi, ipari kémkedései, illetve a házaspár gyanakvása és megvetése nem csak a „hanyatló Nyugat”, hanem a saját népük, beosztottaik iránt mind-mind olyan erős képekben és jelenetekben jelenik meg, ami lehetetlenné teszi az együltben való olvasást.
Egy dolgot hiányolok: mégpedig Pacepa saját szerepének őszinte bemutatását; valahogy mindarról, hogy ő miket tett ebben a félelmetes hatékonysággal működő kommunista rémálommátrixban, igencsak szemérmesen és visszafogottan esik szó.
Néha megemlíti ugyan, hogy ő is fél attól, hogy megfigyelik, és végig, következetesen elítélően és enyhe undorral ír a Ceaşescu család mindennapjairól, de úgy, mintha valami független szemlélődő volna, nem pedig a rendszer szerves része, sőt egyik igen fontos pillére. Arról, hogy miért lép le Romániából, szintén alig tudunk meg valamit (hacsak nem az egész könyv a magyarázat rá – mint ahogy az):
Egyszerre csak úgy éreztem, elég volt. Elég volt a kétarcúságból, elég az összeesküvésdiből, elég az életből a társadalom csúcsán, amelyet egyre jobban megutáltam, elég a szabadság világába való menekülésem egyre-másra elodázott terveiből.
Persze, nem is várhatunk mást, hiszen ezek a visszaemlékezések már Amerikában születtek, és a szerző jövendőbeli sorsát voltak hivatva megalapozni: nem is vehetett fel tehát semmilyen másféle elbeszélői pózt – de valahogy mégis furcsán ott lebeg az olvasó homlokterében ez a kis ellentmondás.
