Rögtön az elején szögezzük le: a zenészek utálnak kategorizálni. Többségük egyenesen hidegrázást kap attól, ha a zenekritikus, a szakújságíró, vagy épp a közönség „műértő” része netán az alkotás valamiféle beskatulyázásával próbálkozna. Ilyen megfontolásból magam is igyekszem csínján bánni a különböző címkézésekkel, ám lássuk be, nem mindig sikerül.
Legeklatánsabb példa erre az egykori Prognózis előadó-frontembere, zeneszerző-szövegírója, gitárosa, hangszerelője, aki a népszerű ötös fogat stílusát „hajsza rocknak” nevezte, míg az utóbbi szólóévek muzsikáját „kult rockként” aposztrofálta. Ezzel alaposan feladva a leckét a fentebb emlegetett gárdának. Aztán kiderült, a címke tulajdonképpen nem is annyira fontos, mint a tartalom és a forma, illetve annak egysége.
Közös jellemzőjük ugyanis a dallamos, könnyen megjegyezhető muzsika, a fontos mondanivalójú szövegvilág, valamint az ízes, virtuóz, mégis mindenki számára értelmezhető gitározás. A lényeg, hogy a produktum összességében értékes, hallgatható és szerethető legyen.
Miután a gyökerek azonosak, a szólópálya részét alkotó művek éppolyan tulajdonságokkal bírnak, mint a korábbi Prognózis-időszak örökzöldjei, ugyanis közös mozgatórugójuk az egykori alapító-frontember; vagy, ahogy mindenki szólítja: Vörös Pisti. A korábban zenekari keretek között tevékenykedő zenésznek az elmúlt huszonhárom esztendőben sikerült kiteljesednie, valóságos stíluskavalkádot teremtve megfelelni az új kihívásoknak, amelyek más és más dimenziókba helyezik a már sikerre vitt szerzeményeket. Csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb technikai megoldások, úgy látszik, az ötletek tárháza kimeríthetetlen. Mintha a táguló értelmű, a világ újdonságai előtt ajtót nyitó kamasz – esetünkben a már érett Vörös István – ismerkedne az Előjelek stúdiótechnika adta lehetőségeivel, szinte falja az összes létező, komputeren fellehető elektronikus lehetőségeket, digitális effekteket. Szerencsére nem viszi túlzásba, mindvégig megmarad a jó ízlés szabta határok között. Mintha valaki épp a kellő időben súgná a fülébe: ennyi...
Aztán máris belecsap a soron következő nótába, amely némileg, vagy épp száznyolcvan fokos fordulattal homlokegyenest más világot tár elénk.
Nehéz nem észrevenni a szándékosságot, miszerint a legfrissebb Vörös István-album jól, illetve kevésbé ismert opusai a retrónak nevezett klasszikus beat-pop-rocktól a boogie-woogie-n, a gospelen, a klasszikusokat idéző vonósnégyesen át egészen a mérsékelt, mixelt elektronikus műfajig kalauzolnak végig az igényes zene világában. És ezzel el is jutottunk a fentebb taglalt zenei kategóriáig, amely a szerző-előadó önmeghatározásában a titokzatos kult rock megjelölést kapta. És amely az albumot hallgatva már nem is tűnik annyira titokzatosnak, hiszen A legjobb Vörös István-dalok – Hallgass, ha jót akarsz! sorozat hetedik darabja a legékesebb bizonyíték arra, hogy e műfajba mennyi minden belefér.
Hogy az emblematikus szerzemények újragondolása, átöltöztetése, modernizálása a szerzőben mikor fogalmazódott meg pontosan, nem tudni; annyi bizonyos, hogy a széria első része 2010-ben látott napvilágot, miképpen az is bizonyos, hogy szükség, sőt igény van rá. Különös tekintettel az MHV Rottenbiller utcai stúdiójában ’84-ben és ’86-ban rögzített Prognózis-vinilanyagokra, amelyek hangzása finoman szólva sem ütik meg azt a technikai mértéket, amelyet a zenei tartalom és a zenészek kvalitásai egyébként megkövetelnének. A kilencvenes, illetve kétezres évek zeneanyaga már kinőtte ugyan e gyermekbetegségeket, a technika fejlődése azonban nem állt meg – sőt. A Hallgass… sorozat nem titkolt célja a régi sikerek leporolása, új köntösbe öltöztetése mellett az, hogy a mai kor kihívásainak megfelelően szólaljanak meg. Vagyis a régebben kiötlött míves dallamok átmentése, illetve a fiatalabb generációkkal való megismertetése.
És azt kell mondjuk, a ráncfelvarrásos beavatkozás sikeres, mi több, a „beteg” is túlélte.
Példa erre az albumnyitó Ámor rövidke, instrumentális, akusztikus gitáros tétele, amely spanyolos-latinos hangzásvilágával képes a borongós őszi hangulatot is mediterránná változtatni. Ugyancsak felkapjuk a fejünket a régi Prognózis-siker, az Ajtók előtt remake-jére, ahol a már említett gitársound a vonósok hangzásával képez érdekes és izgalmas kontrasztot. És, ha már gitár: ott a Türelem című nóta, amelynek szívbe és lélekbe markoló szólója valósággal lúdbőröztet… A 90-es évek Prognózisa képes volt megmutatni, milyen is az igazi rock and roll; ebből sokat megőrzött az Olyannak szeress darabja, ám a fiatalító műtéti beavatkozást mégsem kerülhette el. A stúdiótechnika modern vívmányai jöttek, láttak és győztek. Érdemes kitérni a dalszövegek komoly vagy épp játékos mondanivalójára, amely – többek között – a Jeleket küldök tételében ölt testet:
A közönségről az énekes felismerhető
– ami nagyjából annyit tesz, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Lásd Vörös-koncertek… Vérbő hangulatfokozó a Dal még most is a régi, amely akár Fradi-induló is lehetne (amúgy meg igazi nosztalgia a javából), vagy a Megvár minket a Balaton, amely itt és most közönség énekeltetős koncertbevágással ér véget.
Persze a szerelem, az erotika, mint örök téma sem maradhat el, legfeljebb a megközelítés változik. A Ma éjszaka gospelkórus-támogatást kap, a kamaszéveket felidéző Mindent, csak azt nem tétele, azt gondolom, nem igényel különösebb magyarázatot. Miként a St. Martinnal duettező Pár órás öröm sem, amely a már nem éppen ifjúkori szerelmet állítja középpontba.
A XXI. század korszellemének megfelelően effektekkel tűzdelve, úgynevezett remix verzióban szólal meg a 2017-es Nem várok, míg lemegy a Nap, amely a címbéli utalás ellenére sem óhajt versenyre kelni a V’Motorock egykori megaslágerével. Miért is tenné, amikor a dal így is megállja a helyét. Csakúgy, mint az egész album.
Borítókép: Vörös István a színpadon (Fotó: Hegedűs István)
