„A közönségről az énekes felismerhető”

Vörös István immár több mint két évtizede járja a saját útját, és napjaink talán egyik legtermékenyebb alkotóművésze. Vélhetően maguk a legmegveszekedettebb Prognózis-hívők sem tudták meghatározni azt a műfajt egykoron, amelyért feltételek és kompromisszumok nélkül rajongtak, továbbá zarándokoltak el az ország legkiesebb zugába is egy-egy koncertért, kedvenceiket követve. Nincs ez másképp a szólókorszakban sem, a különbség talán annyi, hogy a Prognózis „hajsza rockját” felváltotta az utóbbi idők „kult rockja”. A címke mindegy is, a hangsúly a zene és az előadó szerethetőségén van.

Elkészült a Halgass... sorozat következő albuma

Hogy az emblematikus szerzemények újragondolása, átöltöztetése, modernizálása a szerzőben mikor fogalmazódott meg pontosan, nem tudni; annyi bizonyos, hogy a széria első része 2010-ben látott napvilágot, miképpen az is bizonyos, hogy szükség, sőt igény van rá. Különös tekintettel az MHV Rottenbiller utcai stúdiójában ’84-ben és ’86-ban rögzített Prognózis-vinilanyagokra, amelyek hangzása finoman szólva sem ütik meg azt a technikai mértéket, amelyet a zenei tartalom és a zenészek kvalitásai egyébként megkövetelnének. A kilencvenes, illetve kétezres évek zeneanyaga már kinőtte ugyan e gyermekbetegségeket, a technika fejlődése azonban nem állt meg – sőt. A Hallgass… sorozat nem titkolt célja a régi sikerek leporolása, új köntösbe öltöztetése mellett az, hogy a mai kor kihívásainak megfelelően szólaljanak meg. Vagyis a régebben kiötlött míves dallamok átmentése, illetve a fiatalabb generációkkal való megismertetése.

 És azt kell mondjuk, a ráncfelvarrásos beavatkozás sikeres, mi több, a „beteg” is túlélte. 

Példa erre az albumnyitó Ámor rövidke, instrumentális, akusztikus gitáros tétele, amely spanyolos-latinos hangzásvilágával képes a borongós őszi hangulatot is mediterránná változtatni. Ugyancsak felkapjuk a fejünket a régi Prognózis-siker, az Ajtók előtt remake-jére, ahol a már említett gitársound a vonósok hangzásával képez érdekes és izgalmas kontrasztot. És, ha már gitár: ott a Türelem című nóta, amelynek szívbe és lélekbe markoló szólója valósággal lúdbőröztet…  A 90-es évek Prognózisa képes volt megmutatni, milyen is az igazi rock and roll; ebből sokat megőrzött az Olyannak szeress darabja, ám a fiatalító műtéti beavatkozást mégsem kerülhette el. A stúdiótechnika modern vívmányai jöttek, láttak és győztek. Érdemes kitérni a dalszövegek komoly vagy épp játékos mondanivalójára, amely – többek között – a Jeleket küldök tételében ölt testet: 

A közönségről az énekes felismerhető 

– ami nagyjából annyit tesz, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Lásd Vörös-koncertek… Vérbő hangulatfokozó a Dal még most is a régi, amely akár Fradi-induló is lehetne (amúgy meg igazi nosztalgia a javából), vagy a Megvár minket a Balaton, amely itt és most közönség énekeltetős koncertbevágással ér véget. 
Persze a szerelem, az erotika, mint örök téma sem maradhat el, legfeljebb a megközelítés változik. A Ma éjszaka gospelkórus-támogatást kap, a kamaszéveket felidéző Mindent, csak azt nem tétele, azt gondolom, nem igényel különösebb magyarázatot. Miként a St. Martinnal duettező Pár órás öröm sem, amely a már nem éppen ifjúkori szerelmet állítja középpontba.  
A XXI. század korszellemének megfelelően effektekkel tűzdelve, úgynevezett remix verzióban szólal meg a 2017-es Nem várok, míg lemegy a Nap, amely a címbéli utalás ellenére sem óhajt versenyre kelni a V’Motorock egykori megaslágerével. Miért is tenné, amikor a dal így is megállja a helyét. Csakúgy, mint az egész album.

Borítókép: Vörös István a színpadon (Fotó: Hegedűs István)