Rögtön az elején szögezzük le: a zenészek utálnak kategorizálni. Többségük egyenesen hidegrázást kap attól, ha a zenekritikus, a szakújságíró, vagy épp a közönség „műértő” része netán az alkotás valamiféle beskatulyázásával próbálkozna. Ilyen megfontolásból magam is igyekszem csínján bánni a különböző címkézésekkel, ám lássuk be, nem mindig sikerül.
Legeklatánsabb példa erre az egykori Prognózis előadó-frontembere, zeneszerző-szövegírója, gitárosa, hangszerelője, aki a népszerű ötös fogat stílusát „hajsza rocknak” nevezte, míg az utóbbi szólóévek muzsikáját „kult rockként” aposztrofálta. Ezzel alaposan feladva a leckét a fentebb emlegetett gárdának. Aztán kiderült, a címke tulajdonképpen nem is annyira fontos, mint a tartalom és a forma, illetve annak egysége.
Közös jellemzőjük ugyanis a dallamos, könnyen megjegyezhető muzsika, a fontos mondanivalójú szövegvilág, valamint az ízes, virtuóz, mégis mindenki számára értelmezhető gitározás. A lényeg, hogy a produktum összességében értékes, hallgatható és szerethető legyen.
Miután a gyökerek azonosak, a szólópálya részét alkotó művek éppolyan tulajdonságokkal bírnak, mint a korábbi Prognózis-időszak örökzöldjei, ugyanis közös mozgatórugójuk az egykori alapító-frontember; vagy, ahogy mindenki szólítja: Vörös Pisti. A korábban zenekari keretek között tevékenykedő zenésznek az elmúlt huszonhárom esztendőben sikerült kiteljesednie, valóságos stíluskavalkádot teremtve megfelelni az új kihívásoknak, amelyek más és más dimenziókba helyezik a már sikerre vitt szerzeményeket. Csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb technikai megoldások, úgy látszik, az ötletek tárháza kimeríthetetlen. Mintha a táguló értelmű, a világ újdonságai előtt ajtót nyitó kamasz – esetünkben a már érett Vörös István – ismerkedne az Előjelek stúdiótechnika adta lehetőségeivel, szinte falja az összes létező, komputeren fellehető elektronikus lehetőségeket, digitális effekteket. Szerencsére nem viszi túlzásba, mindvégig megmarad a jó ízlés szabta határok között. Mintha valaki épp a kellő időben súgná a fülébe: ennyi...
Aztán máris belecsap a soron következő nótába, amely némileg, vagy épp száznyolcvan fokos fordulattal homlokegyenest más világot tár elénk.
Nehéz nem észrevenni a szándékosságot, miszerint a legfrissebb Vörös István-album jól, illetve kevésbé ismert opusai a retrónak nevezett klasszikus beat-pop-rocktól a boogie-woogie-n, a gospelen, a klasszikusokat idéző vonósnégyesen át egészen a mérsékelt, mixelt elektronikus műfajig kalauzolnak végig az igényes zene világában. És ezzel el is jutottunk a fentebb taglalt zenei kategóriáig, amely a szerző-előadó önmeghatározásában a titokzatos kult rock megjelölést kapta. És amely az albumot hallgatva már nem is tűnik annyira titokzatosnak, hiszen A legjobb Vörös István-dalok – Hallgass, ha jót akarsz! sorozat hetedik darabja a legékesebb bizonyíték arra, hogy e műfajba mennyi minden belefér.