Hippik magyar játszótéren

Nagy utat járt be a MacDermot–Rado–Ragni szerzőtrió kultikus darabja, amelyet épp ötvenöt esztendeje mutattak be a Broadway-n. Igazából Milos Forman mozija hozta el tizenegy évvel később a rockmusical mindent elsöprő sikerét, de vegyük figyelembe, hogy a játékfilm mozgástere mindig nagyobb, mint a színpadi műé. Idén szeptemberben lesz negyedik éve, hogy a Pannon Várszínház bemutatta a felújított darabot, amelyet most elhoztak Budapestre, a Papp László Sportarénába.

20190705 Veszprém Hair musical bemutató a Pannon Várszínházban Fotó: Penovác Károly PK Veszprém Megyei Napló Fotó: Penovác Károly

A történet ismert: Amerika a vietnami háború közepette odahaza a hippijelenséggel küzd, miközben az átlagpolgár és a felső tízezer (vagy az ország méreteihez képest inkább millió) éli mindennapi életét. Egyik a New York-i utcán, a másik luxusnegyedben. Claude Bukowski (lengyel–magyar kivándorló család sarja) behívójának kézhezvétele után Oklahomából New Yorkba utazik, ahol a Central Parkban összeismerkedik George Berger hippivezérrel és társaival. De nem csupán a társadalom alsó szintjén – vagy inkább perifériáján – vegetáló, vegyes összetételű, azonos egzisztenciájú emberekkel, hanem az épp arra vetődő jómódú Sheilával is, akibe azonnal szerelmes lesz.

A szövődő barátság és a szerelem persze felszínre hozza a társadalmi problémákat, nézetkülönbségeket is, miközben elmerülünk a devian­ciákkal terhelt, társadalmon kívül rekedt hippi életérzésben, életvitelben. A drámai végkifejlet, hogy Bukowski végül teljesíti „hazafias kötelességét” és bevonul.

A behívóját korábban elégető és erősen békehívő Berger újdonsült barátját a katonai bázison meglátogatva helyet cserél vele, hogy a fiú még egyszer, utoljára együtt lehessen barátaival és nem utolsósorban elbúcsúzhasson szerelmétől, Sheilától. Arra azonban még – a riadókészültség ellenére – sem számítanak, hogy ezalatt sürgősséggel bevetésre küldik a századot, s vele a Bukowski helyett baráti gesztusként véletlen ott ragadt Bergert is, aki aztán több társával egyetemben életét veszti Vietnamban.
Nos, aki e rövid tartalommal felvértezve látogatott el a Pannon Várszínház által színre vitt Hair musicalre, nagyjából végigkövethette a cselekményt. 

Enélkül azonban nehéz volt értelmezni, legfőképpen élvezni a Vándorfi László rendezte előadást. Nem segítette a tájékozódást a kritikán aluli hangminőség, a színészekre erősített, feltehetően kis teljesítményű, csíptetős mikrofonok, amelyek ugyancsak megnehezítették a szövegértelmezést.

Hiába helyeztek el egy-egy kivetítőt a színpad két oldalán az aréna legtávolabbi pontjain ülők (többek között e sorok írója) vizuális élményfokozásának érdekében, az érintettek számára világossá vált, hogy mégiscsak a méret számít. Ugyanígy kevéssé érthető, hogy egy nyolctagú, fúvósokkal megerősített rockzenekar a zene egyik fellegvárában, ahol már számos világsztár hozta lázba a nagyérdeműt, miért úgy szólal meg, mintha egy régi Sokol rádiót hallgatnánk.

A kétrészes, összességében két és fél órás előadás díszlete, mint kvázi Central Parkot, egy hamisítatlan magyar (budapesti) retró játszóteret idéz. Mérleghintával, földgömböt szimbolizáló mászókával, padokkal. Később egy hippivirágmintás lábas, öntöttvas fürdőkáddal kiegészítve. 

Az egyébként kivá­lóan koreo­grafált (Krámer György) zenés-táncos jelenetek közben az amerikai csillagos-sávos lobogó mellett előkerül egy piros-fehér-zöld is, talán Bukowski részbeni magyarságára utalva.

Ezt nyilván kevésnek találta a rendező, mert a játszótéri szobabiciklizős jelenetben csoportosan skandálják a „Hass, alkoss, gyarapíts” himnikus verssorát. S, ha mindez kevés lenne, egyéb viccesnek szánt, a mai színjátszás elengedhetetlen kellékeiként megjelenő, lazán odavetett ( „náci”, „zsidó”, „meleg”) beszólások között belefért a Csillagok, csillagok című magyar népdal interpretációja, Puskás Öcsi emlegetése, vagy a „nyereg alatt puhított hús” szellemes(nek szánt) megjegyzése is. Mintha az István, a királyban felcsendülne a János bácsi a csatában, vagy jobb esetben a My Bonnie is Over the Ocean.

Ez volt tehát az a bizonyos bepillantás a hatvanas évek (a darabban konkrétan ’68) amerikai hippitársadalmának titkaiba, csak épp az nem érthető (igaz, szerencsére nem vitték túlzásba), hogy mit keres mindebben Kölcsey és a trikolór. De azért akadtak tényleg figyelemre méltó, szellemes és mélyenszántó gondolatok is az értelmetlen, gyilkos háborút jellemezve: „a fehérek harcba küldik a feketéket a sárgák ellen, hogy védjék a vörösbőrűektől elrabolt földjüket”.

E gondolatok, észrevételek, úgy tűnik, visszaigazolást nyertek azzal, hogy az egyébként telt házasnak indult produkció nézőszáma az előadás alatt folyamatosan fogyatkozott. Némelyek a lábukkal fejezték ki (nem)tetszésüket a büfében menedéket keresve, illetve végső megoldásként a ruhatárt megcélozva. Az ott maradtak sem törtek ki őrült ovációban, az udvarias, gyér taps nem tükrözte a nagyjából öt-hatezres induló létszámot.

A második rész kissé összeszedettebbnek tűnt: a cselekmény csúcspontjára, illetve a drámai végkifejletre kevesebb próza, több dal jutott, noha az értelmezés a tartalom ismerete nélkül ezúttal sem mondható könnyebbnek. A tetszésnyilvánítások intenzitása is némileg erősödött, a kitartó színházi kemény mag a fináléra a korábbi szerény tapsot a hangjával is igyekezett erősíteni. Tegyük a szívünkre a kezünket: kit ne érintene meg a mára már rockhimnusszá érett Let The Sun­shine In szisztematikusan felépített, katartikus dallama? Amit aztán minden jó, ha a vége jó alapon meg is ismételtek. E sorok írója tisztában van a ténnyel, hogy egy sokszereplős előadás temérdek munkával, lemondással, áldozattal jár. A népes előadói gárda egytől egyig kitett magáért. Ugyanez vonatkozik a nézők számára láthatatlan háttérmunkásokra is. Rajtuk nem múlott, tisztelet érte.

Két megjegyzés azonban engedtessék meg a végére: egy ötvenöt esztendővel korábban írt darabot nyilván illik, sőt, bizonyos mértékig szükséges is modernizálni. De nem biztos, hogy a jó ízlés rovására, a szabadosság jegyé­ben.

Még akkor sem, ha történetesen épp a hippitársadalom bemutatásáról van szó. És, ha már modernizálás, bizony Vándorfiék bátran nyúlhattak volna a dalok hangszereléséhez, miként tették ezt a Milos Forman-filmben. Azt is értem, hogy fontos kifejezni a magyarság nagyvilágban történő jelenlétét: ám nem feltétlenül feláldozva azt a hitelesség oltárán. Minthogy a fináléban felvillanó kék-sárga fényeknek sem sok közük van Vietnamhoz és a hippikhez.
A Hair musical témájában örök, tartalmában megrendítő darab. A Vándorfi-féle rendezés kisebb léptékű közegben, még inkább színházban, minden valószínűség szerint megállja a helyét. Ezzel szemben a gigantikus méretű, bár leválasztott nézőterű Papp László Budapest Sportarénába – a mű valamennyi területére értendő – ugyancsak gigantikus látványosság, monumentalitás szükséges. És nyilván nagyságrendekkel nagyobb költségvetés. Ez a produkció mind hangzásban, mind látványban elveszett. Kár érte.

Borítókép: Jelenetkép az előadásból (Fotó: Pannon Várszínház)