Az emberek többsége szereti a mitikus történeteket, érdeklődik a természetfölötti vagy túlvilági lények irányt. Hosszú időre nyúlik vissza ez a kíváncsiság, jól ismerjük az ókor mitologikus alakjait, mint a bikafejű Minótaurosz, vagy az oroszlánfejű, kígyófarkú és vadkecsketestű kiméra.
Napjaink világának is megvannak a maga „szupersztár” természetfölötti lényei, ilyenek a vérfarkasok vagy a vámpírok, sőt akad olyan bestseller regényfolyam is, amiben egy komplett varázslóvilágot épített fel a szerző.
A Harry Potter-könyvek és -filmek, az Alkonyat-saga vagy épp a könyvben, számítógépes játékként és filmsorozatként is hódító Vaják mind-mind egy kiszélesített univerzumban játszódik. A Földön ugyan az átlagember számára néha talán érzékelt, de valójában láthatatlan világban.
Talán az elmúlt évek könyvtermésében vált erőteljesebbé azoknak a regényeknek a sora, amelyek a fentebb említetteknél sokkal archaikusabb vonulatot képviselnek, mivel mélyebben merítenek a népi hiedelemkörből. Ezek közé tartozik a tatár–orosz író kötete, Az Ubir, amely számomra hatalmas meglepetést okozott. Samil Igyiatullin megkapó sötétséggel regél a türk mitológia egy vérszomjas démonáról, miközben elénk tárja a tatár nép hagyományos tudásanyagának számos különleges lényét. Miután ez a rémmese letehetetlen olvasmányélményt okozott, nem meglepő, hogy megörültem, amikor kezembe került Basa Katalin A névtelen királynő című regénye, ami ugyancsak a néphiedelemből merítkezik, de a magyarból.
Az Argilus krónikák első kötete igazi csemege, tele tündérekkel, táltosokkal, boszorkányokkal, víziemberrel és fekete gyermekekkel. A történet napjaink Budapestjén játszódik, árvíz idején, amikor a Wesselényiek által korábban elzárt tündérkirálynő (Tündér Ilona) bosszút forral, el akarja pusztítani a várost.
A főszereplő egy félig ember, félig tündér lány, aki az olvasókkal együtt eszmél rá erejére, és a látható világ mögött létező másik, mitikus lényekkel teli valóságra. A történet kissé lassan indul, majd szépen felépül és elárulja titkait.
A szerző egy érdekes fordulattal, Wesselényi Miklós, az árvízi hajós történelmi alakjának beemelésével teszi valóságosabbá a sztorit, miközben természetközeli lényeit a maguk kegyetlenségében ábrázolja.
Mindezt úgy, ahogy azok a népmesékben is megjelennek: a vízi lények, akik elragadják a tó fölé hajló gyermeket, vagy a boszorkányok, akik mindig a gonosz szolgái. A démon is démon marad, öltsön bár emberi alakot, vagy hajtsuk igába erejét, a fő célja megmarad: felfalni gazdáját, az embert.
Közben Basa Katalin nem felejti el a magyarság erős keresztény gyökereit: ebben a történetben a tomboló „fenevad” megfékezéséhez kevés bármilyen emberi, félemberi vagy mitikus lény ereje, kell hozzá a kereszté, ami útját állja, és visszazárja oda, ahol meggyengülve tovább létezhet, a Gellért-hegybe.
