„Miénk lesz egy csöppnyi földi csoda” – ígéri plakátokon a Vörös István Produkció, idei első nagy dobására utalva. Merthogy egy ideje hagyománnyá lett, miszerint az egykori Prognózis-frontember évente a főváros valamely arra érdemesített helyszínén – többnyire a MOM Kulturális Központban – hirdeti az általa megfogalmazott kultrock igéjét. Az apropót ezúttal az Ez egy kutya világ album harmincesztendős jubileuma szolgáltatta, e köré épült az egyébként több mint négy évtizedet átölelő, csaknem háromórás műsorfolyam.
Vörös István kezében felsíró, kiérdemesült Fender Stratocaster viszi a főszerepet
Kapcsolj ki! – olvasható egy színpadon felmutatott tábláról a jótékony felszólítás: ugyan ki ne indulna be a nyolcvanas évek Prognózisának Kőhegyek, Háromszögek, vagy épp az Akaratos tündér című nótájára, hogy aztán csendesen feloldódjon a viszonylag frissnek számító Planemóban, esetleg a Tiéd a világ gyönyörű, instrumentális harmóniáiban? Egy olyan bluesban, amelyben a Vörös István kezében felsíró, kiérdemesült Fender Stratocaster viszi a főszerepet.
Mindezek után jöjjön a már beígért „földi csoda”! Egy olyan album, amely a rendszerváltozást követően nem sokkal, képes a köztudatba visszacsempészni a nyolcvanas évek közepére – akkoriban úgy tűnt, véglegesen – leírt veretes rockzenét.
Méghozzá frissített formában, igényesen megfogalmazott dalszövegekkel, mívesen megkomponált, megjegyezhető, dallamokkal, feszes tempóval, vagy épp szívhez szóló lírával váltakozva. Egy olyan album tíz, jellegzetes dala, amely 1993-ban nem kis feltűnést keltve robban be, nem sokkal Vörös István svájci vendéglátós zenélésből való hazatérését követően. Zenéjében virtigli klasszikus rock, szövegvilágában könnyen tetten érhetőek az akkor nemrégiben lezajlott rendszerváltozás gyermekbetegségei, anomáliái. Mindez finom iróniával, kritikával, vagy éppen mély empátiával fűszerezve. Elég csupán a címadó darabban kikarikírozott, ám szükségszerűen átfestett utcanevekre, az ország területi integritására, a bankok gátlástalanságára (Kié az ország?), vagy épp a Kinek van igaza opuszának mély humánumára gondolni. De terítékre kerülnek a koncertre tartó turnébuszban való zötykölődés felejthetetlen élményei (Végre elrepülhetünk), vagy épp „Aztán összeborulva sírtunk egy vasárnap délelőtt / Csak torlódnak az évek mindkettőnk fölött / Újrakezdeni mindent, talán lesz még alkalom / De ne áltassuk egymást, most már szállj el szabadon!” szerelmi csalódások megrázó verssorai.
A dalok kivétel nélkül első hallás után énekelhetők, hangszerelésük izgalmas, különös tekintettel az invenciózus szaxofonszólókra, amelyek a lemezen, de most, harminc év múltán a MOM Kulturális Központbeli vendégszereplésen is Szentmártony Imre (St. Martin) művészetét dicsérik. Ha a Vörös István és a Prognózis zenekar Ez egy kutya világ című albumát röviden, egy mondattal kellene jellemezni, biztonsággal kijelenthető: tízből tíz dal telitalálat. Töltelék nélkül. És még valami: mondanivalójában, üzenetében jórészt ma is fellelhetők aktualitások.
A virtuóz szaxofonos mellett az est másik sztárvendége a Neoton Família gitáros-énekeseként hírnevet szerzett Végvári Ádám, aki rabul ejteti az amúgy is katartikus hangulatban tobzódó, hálás publikumot a fentebb idézett Szállj el szabadon tételének gitárral kísért interpretálásával.
Nagy tétekben mernék fogadni, hogy még a legmegveszekedettebb Vörös-, illetve Prognózis- fan sem gondolhatta, hogy Végvári belecsap még a beatkorszakban született Kell, hogy várj örökbecsű darabjába is, refrénjében a vendéglátó-frontember duettjével. Megtette. És jól tette.
Aztán – miként Bacsó Péter Tanú című filmalkotásában – a helyzet fokozódik. Gyors egymásutánban érkeznek az olyan emblematikus Prognózis-nóták, mint a Tele van a város szerelemmel vagy épp a Hajsza közben, amikor is a főhős a színpadot hátrahagyva átverekszi magát az embertelen tömegen, hogy ez utóbbi darabot a közönség sorai közt elhelyezett dobogóról adhassa elő. Szép emlékű, KÖSZI- klubhagyomány ez a javából, annyi különbséggel, hogy a megboldogult kilencvenes években a tisztelt zsűri kemény magja – amely ma is kitart, sőt jócskán szaporodott, azóta is együtt zengi a dalokat, együtt lélegzik kedvencével – vállára véve segíti vissza a merész frontembert a színpadra. Akiről bizton kjelenthető: vérbeli showman. Fáradhatatlanul rója a színpadot, ha kell, lenyom egy virtuóz gitárszólót (akár foggal is belekóstol, mint Radics Béla anno), majd szükségszerűen akusztikusra vált, vagy épp „csupán” a mikrofont veszi kezelésbe. Maximalista muzsikus lévén zenésztársait is alaposan megválogatja. Alaposan kitesz magáért a Horváth Róbert dob és Vincze Zoltán alkotta stabil ritmusszekció, a billentyűs hangszerek szakavatott mestere, Tót Attila, valamint a pár éve visszatérő másik ízes gitáros, Egri László. Amellett, hogy mindvégig figyelmet felkeltően teszi a dolgát, még egy kiemelkedően briliáns szólót is megereszt a Ne zavarjon senki tételében. A Minden percért kár – a megelőző Ajtók előtt című legendás Prognózis-dallal – méltó búcsú, s egyben mélyen elgondolkodtató számvetés jó, vagy rossz sorsunkról, álmainkról, elfecsérelt időnkről.
A két óra negyvenperces Vörös István-koncertről ez utóbbi nem mondható el.
Borítókép: Prognózis zenekar (Fotó: Mirkó István)
