„Miénk lesz egy csöppnyi földi csoda” – ígéri plakátokon a Vörös István Produkció, idei első nagy dobására utalva. Merthogy egy ideje hagyománnyá lett, miszerint az egykori Prognózis-frontember évente a főváros valamely arra érdemesített helyszínén – többnyire a MOM Kulturális Központban – hirdeti az általa megfogalmazott kultrock igéjét. Az apropót ezúttal az Ez egy kutya világ album harmincesztendős jubileuma szolgáltatta, e köré épült az egyébként több mint négy évtizedet átölelő, csaknem háromórás műsorfolyam.

Vörös István kezében felsíró, kiérdemesült Fender Stratocaster viszi a főszerepet
Kapcsolj ki! – olvasható egy színpadon felmutatott tábláról a jótékony felszólítás: ugyan ki ne indulna be a nyolcvanas évek Prognózisának Kőhegyek, Háromszögek, vagy épp az Akaratos tündér című nótájára, hogy aztán csendesen feloldódjon a viszonylag frissnek számító Planemóban, esetleg a Tiéd a világ gyönyörű, instrumentális harmóniáiban? Egy olyan bluesban, amelyben a Vörös István kezében felsíró, kiérdemesült Fender Stratocaster viszi a főszerepet.
Mindezek után jöjjön a már beígért „földi csoda”! Egy olyan album, amely a rendszerváltozást követően nem sokkal, képes a köztudatba visszacsempészni a nyolcvanas évek közepére – akkoriban úgy tűnt, véglegesen – leírt veretes rockzenét.
Méghozzá frissített formában, igényesen megfogalmazott dalszövegekkel, mívesen megkomponált, megjegyezhető, dallamokkal, feszes tempóval, vagy épp szívhez szóló lírával váltakozva. Egy olyan album tíz, jellegzetes dala, amely 1993-ban nem kis feltűnést keltve robban be, nem sokkal Vörös István svájci vendéglátós zenélésből való hazatérését követően. Zenéjében virtigli klasszikus rock, szövegvilágában könnyen tetten érhetőek az akkor nemrégiben lezajlott rendszerváltozás gyermekbetegségei, anomáliái. Mindez finom iróniával, kritikával, vagy éppen mély empátiával fűszerezve. Elég csupán a címadó darabban kikarikírozott, ám szükségszerűen átfestett utcanevekre, az ország területi integritására, a bankok gátlástalanságára (Kié az ország?), vagy épp a Kinek van igaza opuszának mély humánumára gondolni. De terítékre kerülnek a koncertre tartó turnébuszban való zötykölődés felejthetetlen élményei (Végre elrepülhetünk), vagy épp „Aztán összeborulva sírtunk egy vasárnap délelőtt / Csak torlódnak az évek mindkettőnk fölött / Újrakezdeni mindent, talán lesz még alkalom / De ne áltassuk egymást, most már szállj el szabadon!” szerelmi csalódások megrázó verssorai.