A matek oldaláról közelítve: klasszikus rock egyenlő Deep Purple. Ha úgy tetszik, alapvetés. Az úgynevezett Mark II. zenekari felállással épp ötvenöt esztendeje (igaz, akkor még Roundabout néven) helyezték el a műfaj alapkövét, amely azóta is jelzőfény, igazodási pont a követők számára. Noha a közbeszéd igyekszik őket a metal előfutáraként beállítani, kijelenthető – ők maguk is tiltakoznak ellene –, a Purple sohasem volt a kemény fémzene híve. Sem külsőségekben, sem zenei világában. A klasszikus műfaj, a progresszív stílusjegyek, illetve a dallamosság elemeit igyekeztek ötvözni a kemény, feszes ritmusszekción alapuló, Hammond orgona-, illetve gitárcentrikus muzsikájukkal, valamint markáns énekhanggal.
Öt évtizeden is túlnyúló, divattrendeket túlélő menetelésük/vágtatásuk titka, hogy az ötös fogat valamennyi tagja elképesztő virtuozitással, odaadással, mesterfokon szólaltatja meg a hangszerét vagy éppen tolmácsolja a míves szerzeményeket. Amelyek mellé szerzőként a banda – talán a demokrácia jegyében? – minden egyes muzsikusának neve fel van tüntetve. Szép-szép az egyenlőségesdi, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a zenekart 1993-ban véglegesen elhagyó Ritchie Blackmore gitáros vagy a 2002-ben távozó Jon Lord billentyűs hiányában a mai napig képtelenek olyan kompozíciót maguk után hagyni, amely netán megközelítené akár a Child in Time, a Fireball vagy mondjuk a Demon’s Eye remekműveit. Mint minden, persze a tetszési index is relatív vagy szubjektív, esetleg az elfogultság vagy vérmérséklet még belejátszhat a megítélésbe, de azt gondolom, nagyot nem tévedtünk.
Ha jól számolom, a rock felkent papjai épp tizenharmadszor állnak hazánk különböző színpadainak (jellemzően a régi Budapest Sportcsarnok, majd a Papp László Sportaréna) deszkáira, mindannyiszor tízezres tömegek ünneplése közepette.
Tegyük hozzá – annak ellenére, hogy nyilván nem egyenletesen magas hőfokon izzva, hisz a zenész is csak emberből van –, megérdemelten. E sorok írójának különösen emlékezetes a Magyarországon debütáló, méltán elhíresült 1987-es BS-koncertsorozat első, úgynevezett nulladik napja, amikor is a nagyérdemű kénytelen volt végigbosszankodni Mr. Ritchie Blackmore egyéni mutatványát, amint a műsoridő zömét Marshall gitárládája előtt térdepelve, sőt, néha lehasalva, a fülét az erősítő berendezésre tapasztva próbálja megérteni, hogy a prémium kategóriás cucc miért nem hajlandó úgy megszólalni, ahogyan Párizsban, Bécsben vagy épp Sydney-ben. Nem tudhatta szegény, hogy az akkori, vasfüggönnyel eltakart szocialista blokkban, így Magyarországon is, a 220 volt feszültséghez társuló frekvencia mértéke egyáltalán nem biztos, hogy a szabványos 50 Hertzet mutatja, ami bizony okozhat galibákat a megszólalásban. Elég csupán egy nüansznyi eltérés, máris felborul a rend.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem vagyunk babonásak, a Deep Purple tizenharmadik magyarországi fellépését nem árnyékolta be semmilyen szerencsétlen mozzanat.
Az este kilenc órai pontos kezdés az intróval (Prokofjev – Rómeó és Júlia darabjának szívmelengető részlete), a Deep Purple muzsikájához szervesen illeszkedő, ahol szükséges, szemkápráztató, szélesvásznú háttérvetítés, valamint színes fények játéka. Jól és arányosan megkomponált vizuálról beszélünk, amely nem hivatott és érezhetően nem akarja elvonni a figyelmet a fő témáról, a zene súlyosságáról. Tudja a dolgát: nem tolakszik, hanem kiszolgál, kiegészít, aláfest. Ellentétben a metal műfaj egyik kiválóságával, a minap ugyanazon deszkákat taposó német Rammsteinnel, amelynek előadásában a látvány, a show mindent (is) visz.
Visszatérve a Purple-höz: szembeszökő a kissé furcsa, szokatlanul megkomponált színpadkép.
A kilencedik felállását gyúró zenekar a rendezői baloldalon zsúfolódott hátul az Ian Paice-től megszokott dobogó nélküli „földszintes” dobfelszereléssel, mellette ugyancsak a másodvonalban Don Airey gazdag billentyűparkjával. A basszus (Roger Glover) és a gitár (Simon McBride) között középen Ian Gillan áll, aki a hosszabb hangszerszólók alatti időt a színpadon kívül tölti. A képzeletbeli felezővonaltól jobbra a tizedik hónapja leigazolt új, északír származású gitáros gigantikus felszerelése (hat darab egymásra tornyosuló ENGL gitárláda, valamint egy reck rendszer) tölti ki az óriás pódiumot. Megoldhatták volna frappánsabban is.
A „best of” program, valamint maga a profin kidolgozott, olajozottan működő, mindvégig pörgő előadás azonban csillagos ötöst érdemel.
A kristálytiszta, jól kevert hangzás, amely a koncert egyik fő eleme, úgyszintén. A műsor alapját a Machine Head album nagyágyúi adják, mint az örök kezdő nóta, a Highway Star, az azt követő Pictures Of Home, a később elhangzó Lazy, a Space Truckin’ vagy épp az első, vagyis „alibi” búcsúszám, a Smoke on the Water. Nem maradhat ki az ugyanezen korszakból előkotort Into The Fire (In Rock album) sem. Hiba lett volna azonban tisztán a hetvenes évek nosztalgiáját elővezetni – ha nem is vitték túlzásba –, jó érzékkel reprezentálták a nyolcéves szilenciumot követő időszakot is. Mint az Anya az 1993-as The Battle Rages On nagylemezről, vagy az 1984-es nagy visszatérés első album címadója, a Perfect Strangers napjainkig ható rock-megaslágere. Az új évezredből elégnek bizonyult az Uncommon Man vagy a három éve megjelent Whoosh! kiadvány No Need to Shoutja.
Hogy Gillan énekhangja (korához képest) ma is szárnyal, azt az est folyamán többször bizonyítja: óriásit alakít az Into The Fire-ben vagy épp a When the Blind Man Cry lírai tételében, ahol McBride is sírásra készteti gitárját.
Amúgy minden egyes tételben odateszi magát. Kitűnő érzékkel vegyíti az úgynevezett „régi iskola” nyújtott hangokkal tűzdelt, invenciózus, alaposan kidolgozott játékát a mostani modern elemekkel. Időnként, akár Blackmore mester, bátran belecsap a tekerésbe, a már-már követhetetlen sebességű szólórészekbe, ám tudja, mikor kell leállni. Ettől nem lesz öncélú, ettől süt a szólóiból a zene és a kiérdemesült szerzemények iránti feltétlen alázat. Leginkább az önálló gitárszólós részben bontakozik ki, ahol a gitártudomány minden egyes szegmenséből kaphatunk ízelítőt.
McBride-tól nem marad le a Hammond orgona – a néhai Jon Lord után – másik koronázatlan királya, Don Airey sem, akit ugyancsak egyedül hagynak a színpadon egy kis virtuózkodásra. Ha már az elhunyt billentyűst említettük (ezt tette a blokk felkonferálásakor Gillan is), az ő emlékére és a fogadó ország tiszteletére a Monti csárdás tétele is (egy pohár, a billentyűknél pincér által felszolgált, vörösbornak látszó ital felhörpintése mellett) helyet kap a klasszikus zene, a boogie és a rock alkotta egyvelegben.
Jól működő csapaton – tartja a mondás – ne változtass! Miként a jól bevált finálén sem, amely az utóbbi esztendőkben a Smoke on the Water után hivatott lezárni a műsort. Így a Hush és a Black Night fülbemászó dallamaival a fülében térhet haza a nagyérdemű, amelyet ráadásul együtt zenghet kedvenc bandájával, több mint tízezer torokból. Mindeközben még belefeledkezhet a ritmusszekció jutalomjátékába Glover ötletes és élvezetes basszusszólójával vagy a mindvégig remeklő Paicy rövidke, ám annál velősebb dobszólójával.
A rock veteránjai ezúttal is, sokadszorra is jól megérdemelt diadallal, hibátlan előadással maguk alá gyűrték a Budapest Sportarénát.
