A matek oldaláról közelítve: klasszikus rock egyenlő Deep Purple. Ha úgy tetszik, alapvetés. Az úgynevezett Mark II. zenekari felállással épp ötvenöt esztendeje (igaz, akkor még Roundabout néven) helyezték el a műfaj alapkövét, amely azóta is jelzőfény, igazodási pont a követők számára. Noha a közbeszéd igyekszik őket a metal előfutáraként beállítani, kijelenthető – ők maguk is tiltakoznak ellene –, a Purple sohasem volt a kemény fémzene híve. Sem külsőségekben, sem zenei világában. A klasszikus műfaj, a progresszív stílusjegyek, illetve a dallamosság elemeit igyekeztek ötvözni a kemény, feszes ritmusszekción alapuló, Hammond orgona-, illetve gitárcentrikus muzsikájukkal, valamint markáns énekhanggal.
Öt évtizeden is túlnyúló, divattrendeket túlélő menetelésük/vágtatásuk titka, hogy az ötös fogat valamennyi tagja elképesztő virtuozitással, odaadással, mesterfokon szólaltatja meg a hangszerét vagy éppen tolmácsolja a míves szerzeményeket. Amelyek mellé szerzőként a banda – talán a demokrácia jegyében? – minden egyes muzsikusának neve fel van tüntetve. Szép-szép az egyenlőségesdi, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a zenekart 1993-ban véglegesen elhagyó Ritchie Blackmore gitáros vagy a 2002-ben távozó Jon Lord billentyűs hiányában a mai napig képtelenek olyan kompozíciót maguk után hagyni, amely netán megközelítené akár a Child in Time, a Fireball vagy mondjuk a Demon’s Eye remekműveit. Mint minden, persze a tetszési index is relatív vagy szubjektív, esetleg az elfogultság vagy vérmérséklet még belejátszhat a megítélésbe, de azt gondolom, nagyot nem tévedtünk.
Ha jól számolom, a rock felkent papjai épp tizenharmadszor állnak hazánk különböző színpadainak (jellemzően a régi Budapest Sportcsarnok, majd a Papp László Sportaréna) deszkáira, mindannyiszor tízezres tömegek ünneplése közepette.
Tegyük hozzá – annak ellenére, hogy nyilván nem egyenletesen magas hőfokon izzva, hisz a zenész is csak emberből van –, megérdemelten. E sorok írójának különösen emlékezetes a Magyarországon debütáló, méltán elhíresült 1987-es BS-koncertsorozat első, úgynevezett nulladik napja, amikor is a nagyérdemű kénytelen volt végigbosszankodni Mr. Ritchie Blackmore egyéni mutatványát, amint a műsoridő zömét Marshall gitárládája előtt térdepelve, sőt, néha lehasalva, a fülét az erősítő berendezésre tapasztva próbálja megérteni, hogy a prémium kategóriás cucc miért nem hajlandó úgy megszólalni, ahogyan Párizsban, Bécsben vagy épp Sydney-ben. Nem tudhatta szegény, hogy az akkori, vasfüggönnyel eltakart szocialista blokkban, így Magyarországon is, a 220 volt feszültséghez társuló frekvencia mértéke egyáltalán nem biztos, hogy a szabványos 50 Hertzet mutatja, ami bizony okozhat galibákat a megszólalásban. Elég csupán egy nüansznyi eltérés, máris felborul a rend.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem vagyunk babonásak, a Deep Purple tizenharmadik magyarországi fellépését nem árnyékolta be semmilyen szerencsétlen mozzanat.
Az este kilenc órai pontos kezdés az intróval (Prokofjev – Rómeó és Júlia darabjának szívmelengető részlete), a Deep Purple muzsikájához szervesen illeszkedő, ahol szükséges, szemkápráztató, szélesvásznú háttérvetítés, valamint színes fények játéka. Jól és arányosan megkomponált vizuálról beszélünk, amely nem hivatott és érezhetően nem akarja elvonni a figyelmet a fő témáról, a zene súlyosságáról. Tudja a dolgát: nem tolakszik, hanem kiszolgál, kiegészít, aláfest. Ellentétben a metal műfaj egyik kiválóságával, a minap ugyanazon deszkákat taposó német Rammsteinnel, amelynek előadásában a látvány, a show mindent (is) visz.
Visszatérve a Purple-höz: szembeszökő a kissé furcsa, szokatlanul megkomponált színpadkép.
