A rock (egyik) hőskorának analóg sztereóhangzása keresetlen őszinteséggel tépi le a fejünket, s mire észbe kapunk, már át is száguldott rajtunk két verze, két refrén, egy villanásnyi bridge, amiben mindenki kiáll, csak a dob marad, és épp egy basszusszóló ugrik át észvesztő tempóban orgonaszólóra, és ha számolni akarnánk a nyaktörő tempóváltásokat, akkor vissza kéne tekernünk a dalt vagy tízszer.
A legújabb tehetségkutató-győzteseket halljuk, az új évezred új reménységeit… pardon, csak vicceltem: egy 1971-ben megjelent lemezt hallunk, a Deep Purple Fireballját – annak is címadó nyitódalát részleteztem az imént. Aki még nem hallott róla, az a fejére hamut hintve, köntösét megszaggatva hallgassa meg ebben a szent pillanatban az egyetemes zenetörténet kevés tökéletes albumának egyikét. Aki pedig rég ismeri, az nézze el egy elborult zenebolond áradozását egy olyan lemezről, amiről már mindent elmondtak, amit lehetett, egy olyan zenekarról, ami nem stílust és iskolát, hanem stílusokat és iskolákat teremtett.
A Fireballra a Purple már túl volt egy izgalmas szimfonikus kísérleten a Royal Philharmonic Orchestrával, kiadta a par excellence hard rock lemezt, az in Rockot (konkrétan az előző évben – a Fireballt követő évben pedig a szintén legendás Machine Head jön ki, tobzódtak a muzsikusok, kérem), s a legendás ötös felállás, mint akik jól végezték dolgukat, tovább fokozták a csodát, és fölvettek egy zseniális, kedélyesen kísérletezgető albumot, amin minden dal, sőt szinte minden hang egy önálló, színes entitás. Ahogy minden alkotó is: Ian Gillan smirglihangja bármire képes lágy dallamívektől az eksztatikus sikolyokig. Gillan mester leghatékonyabb követőinek a brit szcénában talán Bruce Dickinsont és Rob Halfordot tekinthetjük, de számomra minden nagyrabecsülésem mellett mindig is a rockősforrás lesz a legnagyobb. Roger Glover és Ian Paice ritmusszekciója nem alapokat szolgáltat, hanem teljes értékű alkotótársak végtelen kreatív energiáit küldi John Lord (Isten nyugtassa!) és Ritchie Blackmore egymással vetekedő, hagyományosabban vett szólóhangszerei mellé (nem alá!), ráadásul mindenki száz színben használja instrumentumát. A lassú, súlyos, drámai Foolsban csellóhatású gitárszólót hallunk, az Anyone’s Daughter könnyednek ható, ám a felszín alatt annál tragikusabb countryjában slide gitárt, zongorát, meg csak úgy fölényesen odakent csörgődobot, a No One Came-ben szavaló énekbeszédet az ellenállhatatlan, bólogatós lüktetéshez, meg egy olyan gitárszólót, hogy szinte harapni lehet – talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a világ gitárosainak jó fele Blackmore mester örökségéből él. És ott van még a hipnotikus orgonabúgás, ami ötven év távlatából is ugyanúgy megbabonáz. Életkor szempontjából, ha apám nem is, a nagybácsikám lehetne ez a lemez, de amennyi ötlet, energia és alkotói kedély szorult bele, éppen olyan, mintha csak tegnap született volna.
