A Deep Purple újat nem, de színvonalat hoz

Van egy CD-m, ami valahogy sose kerül ki a kocsiból. Az előzőből is csak akkor került ki, amikor összetörték – nem a lemezt, az autót. A nagy túlélő a Deep Purple-től a Fireball. Az egyetemes rocktörténet egyik alapzenekarától nyilván mindenkinek megvan a maga kedvenc albuma, dala, élménye.

Singer Ian Gillan (L) and Steve Morse of Deep Purple perform onstage during the 31st annual Rock and Roll Hall of Fame Induction Ceremony at the Barclays Center in Brooklyn, New York April 8, 2016. REUTERS/Eduardo Munoz - GF10000376409 Fotó: onstage during the 31st annual Rock and Roll Hall of Fame Induction Ceremony at the Barclays Center in Brooklyn, New York April 8, 2016. REUTERS/Eduardo Munoz

A No Need to Shoutban kicsit magához tér a gitár, de azért itt is az orgona meg az önfeledt zongoraszóló (bőven húzhatták volna még) viszi el a balhét, amellett, hogy jó a dal, és a fináléban itt is fölzárkózik a háttérkórus. A Step by step drámai orgonafutammal indít, ez a hatás a visszhangos, misztikus hangulatú, némi női huhogással is színesített vokáloknál is marad. A What the What laza roki, a Power of the Moon kellemes, pszichedelikus utazás, a The Long Way Round afféle vonatablakon kibámulós hangulat. A Man Alive komor tűnődése kissé túlnyújtott, a záró Dancing in My Sleep ellenben feszes, dögös kis rockkal köszön el a hallgatótól, aki valószínűleg nem fog minden számra emlékezni.

Ettől még a Whoosh! korosztálytól függetlenül ajánlott, könnyen emészthető, ám igényes, borús-derűs rocklemez. Néha még háttérzenének is jó lehet, ki kell próbálni.

Deep Purple: Whoosh! 2020, earMUSIC.