A Deep Purple újat nem, de színvonalat hoz

Van egy CD-m, ami valahogy sose kerül ki a kocsiból. Az előzőből is csak akkor került ki, amikor összetörték – nem a lemezt, az autót. A nagy túlélő a Deep Purple-től a Fireball. Az egyetemes rocktörténet egyik alapzenekarától nyilván mindenkinek megvan a maga kedvenc albuma, dala, élménye.

Singer Ian Gillan (L) and Steve Morse of Deep Purple perform onstage during the 31st annual Rock and Roll Hall of Fame Induction Ceremony at the Barclays Center in Brooklyn, New York April 8, 2016. REUTERS/Eduardo Munoz - GF10000376409 Fotó: onstage during the 31st annual Rock and Roll Hall of Fame Induction Ceremony at the Barclays Center in Brooklyn, New York April 8, 2016. REUTERS/Eduardo Munoz

Minden kezdő gitáros megtanulja a Smoke on the Water riffjét, és általában minden zeneszerető ember rázta már a fejét a Highway Starra vagy hatódott meg révülten a Child in Time-on. A fentiek a Mély Bíbor második, „nagy” felállásának idejéből származnak – felállásból összesen nyolc volt 1968-tól napjainkig. A mostani valószínűleg az utolsó is egyben, ahogy az idei, Whoosh! albumukban is van valami búcsúlemezszerű. Persze hülye dolog ez a búcsúlemez egy zenekarnál – hisz búcsúzni leginkább egyes szám első személyben lehet, ahogy David Bowie tette vagy Ozzy Osbourne teszi, ám a Deep Purple nem az Ian Gillan Band. Steve Morse gitáros például a maga 66 évével egész fiatalnak számít a csapatból, ugyan mit búcsúzkodjon? Nem mintha Gillan vagy bármelyikük búcsúját siettetni vágynám, sőt.

Tény és való, hogy a Purple nagy ideje elmúlt.

Továbbra is jó zenét csinálnak, Gillan smirglis hangja, néha fanyar humora tisztességben megőszülve, az ifjonti sikonyálásokat mellőzve is szerethető. Annak ellenére, hogy ez továbbra is zenekar, most ő a legmeghatározóbb egyéniség. Roger Glover és Ian Paice legendás ritmusszekciója élvezhető, de alapvetően biztonsági játékot vállal (persze őszintén: mit akarjunk még azoktól, akiktől ötven éve a fél világ tanult basszusgitározni és dobolni?). Steve Morse gitárja nyújt olykor emlékezetes pillanatokat, például a Nothing at All barokkos témájában, de messze van attól a fölényes és bátor progressszivitástól, aminek a muzsikus egyébként birtokában van. Don Airey orgonája a lemez igazi főszereplője Gillan éneke mellett. Nem csak a Lord-féle klasszikus Hammond-hangzással él, vannak itt pszichedelikus űrhangok meg egyéb finomságok is. Méltatlan volna azon prézsmitálni, hogy ezeken kívül kiemelné-e bármi is a Whoosh!-t az igényes rocklemezek utóbbi évekbeli dömpingjéből, ha a borítóra nem Deep Purple lenne írva.

Ian Gillan és Steve Morse Fotó: REUTERS/Eduardo Munoz

Lássunk inkább néhány dalt.

A nyitó Throw My Bones funkys alapra tett, de hangszínekben, főleg a drámai orgonában, igen komor szerzemény, amit a (sajnos eléggé felejthető) gitárszóló old föl. Klip is készült hozzá, a borítón is látható szegény, árva űrhajós kóvályog benne kihalt vidékeken. A Drop the Weapon lendületes, vidám, purple-i mércével könnyű kis hangulat – Charlie egy sörfesztivál délutánján. Itt is, akárcsak a következő We are all the Same in the Dark-ban, háttérvokál színesít, hol férfi, hol női. A Nothing at All indító és vissza-visszatérő barokkos gitár-orgona felelgetése, a dal egészének könnyű, egyszerre feszes és könnyed lebegése felszabadító, sőt egyenesen romantikus atmoszférát ad. Dallamvilágát tekintve afféle tavaszi szerelmes dal is lehetne, ha nem pont az elmúlás derűs elfogadásáról szólna.

Kiemelkedő darab.

A No Need to Shoutban kicsit magához tér a gitár, de azért itt is az orgona meg az önfeledt zongoraszóló (bőven húzhatták volna még) viszi el a balhét, amellett, hogy jó a dal, és a fináléban itt is fölzárkózik a háttérkórus. A Step by step drámai orgonafutammal indít, ez a hatás a visszhangos, misztikus hangulatú, némi női huhogással is színesített vokáloknál is marad. A What the What laza roki, a Power of the Moon kellemes, pszichedelikus utazás, a The Long Way Round afféle vonatablakon kibámulós hangulat. A Man Alive komor tűnődése kissé túlnyújtott, a záró Dancing in My Sleep ellenben feszes, dögös kis rockkal köszön el a hallgatótól, aki valószínűleg nem fog minden számra emlékezni.

Ettől még a Whoosh! korosztálytól függetlenül ajánlott, könnyen emészthető, ám igényes, borús-derűs rocklemez. Néha még háttérzenének is jó lehet, ki kell próbálni.

Deep Purple: Whoosh! 2020, earMUSIC.