Bár a könyv fülszövege „fordulatos időutazást” ígér („A századelő világával indít. A szereplőknek még nevük sincs, a feszültség, az izgalmas jelenetek viszik előre a történeteket. A kötet címadó alakja, a fiú alakmása vonul végig a huszadik századon. Valójában sosem nő fel, a kamaszkor őszinteségével válaszol minden kihívásra. Középiskolás lesz, majd katona és békefenntartó valós veszedelmek forgatagában. Közben több generáció élményei peregnek le sok iróniával, boldog és fájdalmas jelenetekkel”), eszerint tehát összefüggő elbeszélésfüzérként is olvasható a könyv, én mégis azt tapasztaltam az olvasás során, hogy annyira míves és sűrű minden egyes novella, hogy szinte lehetetlen egyszerre egynél többet elolvasni közülük – inkább borként (amely egyébként gyakori motívum a kötetben) illik és kell kortyolgatni, lassan, hogy sokáig tartson.
Aforizmatikus tömörség („Úgy látszik, minél kontúrtalanabb a vétek, annál elkeseredettebb és durvább az ellene folytatott küzdelem”), hosszú évek gondolkodása és tapasztalatai keresztmetszetében kijegecesedett, megszenvedett, de megfontolandó bölcsesség, emberi történetek – egyáltalán: történetek, mert ez a kötet klasszikus történetközpontú, történetmesélő, a prózaírás eredeti funkciójához elegánsan visszatérő szövegeket sorakoztat föl –, ha kell, kegyetlen, ha kell, szépen és visszafogottan érzelmes, hangulatokat megidéző, kis és nagy tragédiákat félsorokkal felvillantó jellemvonások, filmszerűség: mindez egyszerre és felváltva található meg a kötetben, az olvasó nagy örömére és gyönyörűségére.
Nem szerencsés novellák tartalmi ismertetésébe fogni, és nem is lehet, amikor ilyen légies, kifinomult, stilisztikai eszközök komoly hadrendbe állításával megmunkált szövegekről esik szó; hiszen itt a történet maga „csak” egy-egy építőelem a szöveguniverzum megalkotásakor, és lehetséges, hogy nem is a legfontosabb – ott van például a hangulatteremtés, az elgondolkodás és az elgondolkodtatás, a filozófia, a történeti kontextus és meghatározottság, amelyek mind-mind az olvasói katarzis lehetőségét hordozzák; mégis feltűnik egy-egy visszatérő motívum: a mindenkori főszereplő apjához való viszonya, a délszláv háború rettenete és apró életképei, a hatvanas évek különlegesen erőteljes megidézése, az írói eszközökkel felépített tragédiák termésének le nem aratása, ehelyett az olvasóra bízása… és napestig sorolhatnánk.
Éppen ezért csupán néhány – szinte tetszőlegesen és tetszőleges kötethelyekről választott – karakteres idézetet mutatok most, amelyek önöknek is bizonyítani tudják azt a szinte tapintható, harapható minőségű irodalmat, amelyet A fiú című kötet hordoz:
Focicsapatok neve és a gólok száma röpködött a hangzavarban, a pultnál könyökölők üvöltve röhögtek. Mintha nemcsak a beszédnek kellett volna hangosabbnak lennie, hogy megértsék egymást, hanem a nevetésnek is. A részegek egyébként is hangosabbak a kelleténél. Mintha a falak is izzadtak volna. Amikor hozzáértem az egyik oszlophoz a karommal, éreztem, hogy nedves.
Vagy: „…a tekercselőasztal fiókjából már a legmerészebb képek is előkerültek, játékkártya nagyságú, dunsztgumival egybebálázott képeket rakosgattak az asztalon, ahogyan egymás után következtek, mint egy képregényben, lekerekedett a sarkuk a sok nézegetéstől, suhancok felnővő nemzedékei itt láttak először kinagyítva meztelen jeleneteket. Fekete-fehér fotókon sorakoztak a nyakatekert pózok ágyban, párnák közt, szárazon és vízen, a párok meredezve és széttárva, bakaruhában és felhajtott szoknyával, mint valami népszínműben, átszellemült arccal élvezték az életet. Nézegetésük kiérdemelt jutalomnak számított a filmet ragasztók és tekercselők között, megtekintésük az érettség fokmérője volt.” A határon való átkelés kapcsán pedig:
A senkiföldjén várakoztunk egy keveset. Itt állt az ecetfa egy villanyoszlopba zárva, folyton körülmetszették az ágait, a szerencsétlen rossz helyen hajtott ki. Ez lett számomra a határok mindenkori metaforája.
A generációváltásról: „Nem is tudom, hány osztályt végzett, de hát a férje is csak az osztálytanítóságig vitte, és később, amikor már hanyatlott a párthűség presztízse, és az írástudatlan partizánveteránok is kihaltak, egyre inkább rezgett a léc, ha feltűnt egy egyetemet végzett fiatal. Akkor írták a legnyakatekertebb pályázatokat, miként lehet elsikálni a végzettség hiányát, hogy a helyükön maradjanak. Hiszen ők teremtették meg a mi jövőnket, a jólétünket, ők dolgoztak, mi pedig csak jövünk, csak jövünk a nagy diplomáinkkal, és mindent elvennénk, hiszen sem érdemeink, sem tapasztalataink nincsenek a vezetésben.” És nem marad el a finom humor sem, amelyet én mindig minden könyvben keresek: „Egy későn érkező néző sziluettje bukdácsolt végig a horizonton, miközben a szőke szépség vonakodott átadni magát a természet törvényeinek. Testhezálló farmerjában rúgkapált az avarban, úgysem fejtették volna le róla egykönnyen; hosszú vendéghajába gallyak keveredtek, aztán jött egy tigris, aztán jöttek még ketten, akik szintén meg akarták kapni, mert a szőke énekesnők sorsa könnyen kiszámítható a westernfilmekben.”
Ritkán olvasni olyan könyvet, mint Kontra Ferenc hibátlan kötete; nemcsak konkrét értelemben nincs benne egyetlen elütés sem, hanem a magasirodalom mércéjével mérve is egyedülálló. Jó szívvel ajánlom minden irodalomra éhes olvasónak.
Kontra Ferenc: A fiú. (Elszánt történetek). L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023.
Borítókép: Kontra Ferenc író beszél a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában 2018. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 62. évfordulóján rendezett ünnepi megemlékezésen (Fotó: Mónus Márton/MTI)
