– Komoly előtörténete van a marosvásárhelyi Várgalériában megnyílt Nagybányai remekművek című kiállításnak. Milyen út vezetett az újabb mérföldkőhöz?
– Hangulat, arcél, zamat. Egy 1912-ben keltezett írásában használta ezeket a szavakat Lyka Károly művészettörténész Nagybányával kapcsolatban. A nyáron megrendezett Hazatérés – Nagybányai remekművek magángyűjteményekből című tárlat az előzménye a mostaninak.
Soha korábban nem rendeztek az anyaország és Nagybánya között intézményi szinten tárlatot, így régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy száz éve nem látott művek látogattak vissza oda, ahol születtek.
Rendkívüli sikerrel zártunk. Strebeli Róbert, a helyi múzeum igazgatója elmondta: rekordot döntött a tárlat, soha ennyi látogatót nem fogadott még egyszerre az intézményt. A kiállítás felébresztette a régen várt művészeti pezsgést a városban és a Partium területén egyaránt. Ám nemcsak látogatószámokban hozott változást, hanem a vállalkozás szakmailag is rendkívül eredményesnek mondható. A hihetetlen megnyitó visszhangja Budapestig is eljutott, így művészettörténészek, köztük olyanok, akik egyebek között a Magyar Nemzeti Galéria tárlatainak kurátorai, sőt hazai partnergalériák képviselői is ellátogattak Nagybányára. Elmondható tehát, hogy a kiállítás megmozgatta a művészeti szakmát is, s hatása túlmutatott a régión.
– Hogyan érkezett a kiállítás Marosvásárhelyre?
– A júliusi megnyitón részt vett Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere, aki szerette volna, hogy hozzájuk is elvigyük ezt a különleges anyagot. Programunkban további állomások szerepeltek, így a elképzelések találkoztak. A helyszín pedig adta magát, hiszen a városban nemrég adtak át egy új kiállítói teret, a Várgalériát.
– Milyen miliőt képzeljünk el? Milyen feltételek voltak adottak a kiállításhoz?
– A galéria egy impozáns helyen – ahogy azt a neve is jelzi –, a várban található. A XV. században épült erődítmény átépítése után a XVII. században nyerte el jelenlegi formáját.
Amikor belépünk a vár területére, olyan mintha évszázadokat repülnénk vissza.
Festői táj, még novemberben is rózsabokros, s szezonálisan feldíszített kert, majd a vár egy főépületében igényes tér fogadott minket. De ez még nem minden! A város vezetősége valóban mindent megtett azért, hogy Marosvásárhelyen láthatóvá tegye a Nagybányai remekművek című kiállítást, s a város legkülönbözőbb szegleteiben, alig pár száz méterenként molinók és plakátok hirdették ezt az egyedülálló tárlatot.
– Akkor sikerült felkelteni az érdeklődését a vásárhelyi lakosoknak és a szakmának egyaránt?
– A november 8-i megnyitón zsúfolásig megtelt a terem, sok helyi lakos, érdeklődő jött el, de Budapestről is érkeztek szakmabeliek és műgyűjtők egyaránt. Soós Zoltán kiemelte, különleges pillanat ez, mert évtizedek óta nem volt, és ki tudja, mikor lesz újra egy hasonló léptékű tárlat. A megnyitó beszédek után a Tiberius Quartet játszotta el a barokk zeneszerző Tomaso Albinoni Adagio című művét, ezzel is közvetetten utalva a helyszínre. Marosvásárhely a XVII. században kapott szabad királyi városi rangot, s kezdődött el az a fejlődés, amely a századfordulón beteljesedve összművészeti központtá avatta a várost. Így a megnyitón a képzőművészet és zene szimbiózisban teremtett rendhagyó légkört.
– A magyar művészet szempontjából milyen jelentőségű egy ilyen kiállítás létrejötte?
– Művészeti szakértőként és az Ernst Galéria képviselőjeként minden esetben az összművészeti megközelítésre helyezem a hangsúlyt. Kiemelten fókuszálunk a századforduló magyar művészeti értékeire, s azt hiszem, jobb helyen nem is lehetnénk most. Közép-Európában Marosvásárhely ennek az egyik emblematikus települése, itt található Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett Kultúrpalota és Városháza, valamint megannyi szecessziós kulturális létesítmény, amelyek ma is lenyűgözőek.
Számomra így különös jelentőséggel bír hogy a tárlat második állomása Erdély szellemi és kulturális központjában látható, ahol a képzőművészet szimbiózisban él az építészettel, iparművészettel, irodalommal és zenével.
A Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítvány által létrehozott Közép-európai örökség programnak az a missziója, hogy olyan értéket teremtsen, amelyből az érintett országok és települések közösségei részesülnek. Ez egy kulturális misszió. Jelen eseteben a művészeti értéken túl a közösség teremtő, összetartó és segítő hatását is jelenti. Már a nyári tárlat is bizonyította, hogy határokon átívelő sikere lett a kezdeményezésnek. Közös örökségünk bemutatásán túl közösségek indultak útnak, hogy megnézzék Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla vagy Boromisza Tibor száz éve nem látott műveit.
– Milyen remekművek kerültek a közönség elé?
– Ez egy nagyszabásúbb kiállítás, mint a nyári bemutatkozásunk volt. A Magyarországról érkezett anyag egyharmada teljesen kicserélődött, új, még sosem látott, kimagasló darabokkal, ehhez adódik 12 festmény és két szobor a marosvásárhelyi és nagybányai múzeumokból, így összesen negyvenhét mű kapott helyet a Várgalériában. A helyi szervezők hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába: megpróbálták a lehető legjobb közgyűjteményi műveket párhuzamba állítani a Magyarországról érkezett alkotásokkal.
Elkezdődött a közös gondolkodás, s itt már megvalósult a magán- és közgyűjteményi együttműködés.
Összegezve, a tárlat több mint fele új anyag. Láthatók Ferenczy Károly korábban száz évig lappangó Lóitatás és Gyermekek pónikon című ikonikus festményei, Pechán József Koradélután című műve, amely örökségvédelem alatt áll, továbbá a rövid alkotói pályájú Plányi Ervin ízig-vérig fauve festménye, amelyet valószínűleg édesanyjáról készített. Gyöngyszem Klein József Akt a tájban című festménye, Tihanyi Lajos Nagybányán készült tájképe, valamint kubista festőnk Szobotka Imre Nagybányai utca című alkotása is. Fontos kiemelni, hogy figyelmet irányítsunk a női alkotókra is, erre jó példa Gyenes Gitta nemrég előkerült és most kiállított Fények a parkban című, 1910 körül készült, korai műve is.
– Volt-e meglepetés, tehát olyan mű, amelyet ön sem ismert eddig ?
– Igen. Igazi szenzáció, s most látható először válogatott kiállításon Boromisza Tibor monumentális Triptichonja, a Pásztorok imádása, amely évtizedekig a nagybányai múzeum raktárában volt elfelejtve. A megnyitón készült is egy fotó, amelyen helyi és itthoni szakmabeliek csoportja áll a festményen látható alakok kilétének megfejtésén tanakodva. Mindig örömünnep, amikor új, eddig még nem látott művek kerülnek kontextusba, „kezdenek” párbeszédbe egymással és velünk, nézőkkel. Hiszen, a tárlat nem titkolt célja az is, hogy újabb művek bukkanjanak elő, ezzel is gazdagítva az egyes festők életműveit és örökségünket.
– Hova tovább? Hogyan építkezik tovább ez a nagybányai művészeket bemutató, nemes kezdeményezés?
– Az első két kiállítás története itt nem ér véget: mind a nagybányaiból, mind pedig a januárig látogatható marosvásárhelyi tárlat anyagaiból jelentetünk majd meg katalógust.
Jövőre a Vajdaság felé vesszük az irányt. Koncepcióm szerint minden település egy hozzáigazított kiállítást kap új művekkel.
A Hazatérés, Nagybányai remekművek magángyűjteményekből című kiállítássorozat így nem egy állandó, mondhatni stagnáló anyag körbeutaztatása, hanem egy dinamikusan változó és fejlődő párbeszéd a művek és a közönség között. Igazi XXI. századi kapcsolódás, amely a múltunkból és jelenünkből táplálkozik, majd együtt közös értékeken alapuló jövőt teremt.
Borítókép: Eleni Korani, a kiállítás kurátora (Forrás: Eleni Korani)
